Árész egyből Spárta felé vette az irányt. Tudta, Herkules és barátai ott tombolják ki az éjszakákat, borral és nevetéssel. Isteni auráját elrejtette, páncél nélkül lépett földre, egyszerű utazó köpenyben, saruval. Spárta ekkor békét tartott, háború helyett politikát művelt, erős katonaállamként. Békesség honolt Göröghonban. Könnyű volt elvegyülni.
Árészban élt egy ősi ivadék-érzék — a régi szót radar helyett így hívták az istenek — amivel az emberi hősök vérét megérezte, hol dobban, hol él. Athénét a Morrigan-fátyol mögött érzékelni képtelen volt, mert ez az érzék csak földi vérre hangolódott.
Árész szerencséje hatalmas volt. A kocsma bejárata előtt két katona verekedett, igazukért, és mindkettő óriás termetű volt, válluk széles, mint két pajzs.
A vita roppant ostoba volt, ezért tökéletesen spártai is. Az egyik azt állította, a küszöbön alvó macska az övé, mert ő lépett be először a kocsmába. A másik, akinek vállán nemeai oroszlánfej tündökölt, azt felelte, a macska az oroszlán távoli rokonát szagolta meg benne, ezért feküdt az ő lábára. Herkulesnek volt igaza — a macskák mindig a nagyobb ragadozót választják.
Árész megvárta, míg szétpüfölik egymást alaposan.
Bal horog csattant, mint kalapács az üllőn. Jobb egyenes követte, állkapocs reccsent. Mellkason vágás, levegő szökött ki, mint tömlőből. Kigurultak az utcára, felborítottak egy asztalt. Herkules felkapott egy nehéz bronz gyertyatartót, megpörgette a feje fölött, majd teljes erővel rásújtotta Ajax koponyájára. A gyertya lángja kialudt, Ajax elterült, a bunyó véget ért.
Árész monológja közben felidézte: Ismertem ezt a fazont. Trójánál még hozzám imádkozott, mielőtt pajzsot emelt. Ajax volt az. Erős, hűséges, de most háttérben marad. Theseus is, Akhilleusz is. Most háttérben maradnak mindhárman. Biztosra akarok menni. Herkules jó választás, érzem ereimben. Hiszen atyám fia. Tisztel engem, én is őt.
Árész végül leszólította. „Bátyám, még mindig ostoba meccseket vívsz, ennyire unatkozol?”
Herkules megtörölte homlokát, gyorsan ivott még egy kis bort, ami a ketté tört asztal alatt volt, majd felnézett, és elvigyorodott.
Herkules: „Testvérem, üdvözöllek világomban. Itt már csak így mennek a dolgok. Vagy megszöksz, vagy megszoksz. Én inkább utóbbit választottam, és ezt a nagyszerű várost, Spártát. Elképesztően jól alszanak itt a nők, és mindennap jókat iszunk. Mi szél hozott erre, testvér?”
Árész arcán árnyék futott át.
Árész: „Atyánk bajban van. Egyszerű uszítással kezdődött. Távoli világból érkezett Morrigan — Zeusz ismeri. Te is ismered a nevét, atyánk mesélt róla. Az idők hajnalán sok mindent átéltek együtt, túléltek vihart és háborút. Morrigan mindig is lányaként akart tündökölni mellette.”
Herkules elmosolyodott, és a vicc élét magára fordította: „Mi neked ilyeneket mesélt apánk? Volt ideje rád? Rám alig jutott. Hiányzott az esti mese.” Herkules hahotázott, hangja végigzúgott a kocsmán.
Herkules: „Na mi van, tán túl szép gyerekkorod volt, hogy most esti mesét sírsz vissza? Nekem apánk villámokat dobált gyakorlásképp, neked meg csak altatódalt felejtett?”
A nevetés után Herkules meglátta Árész szemében a valódi súlyt.
Herkules: „Jól van, nem kell mondanod, befejezem. Látom. Látom a bajt. Húzzunk innen.”
Árész: „Tökéletesen egyetértek. De kint kell hagynunk a várost, máskülönben a földi népek meglátják a villanást, amivel visszatérünk az istenek csarnokába, Olümposzra.”
Míg Spárta utolsó utcáit is elhagyták, a por még ott ült Herkules vállán.
Árész: „Honnan ez az oroszlán trófea a válladon?”
Herkules megigazította a bőrt, mintha régi barátot simogatna.
Herkules: „A nemeai. Első munkám volt, apánk parancsára. Bőre vasat tört, nyíl lepattant róla, kard kicsorbult. Megfojtottam puszta kézzel, mert csak így lehetett. Azóta hordom. Meleg télen, ijesztő kocsmában, és hasznos, mikor valaki vitatkozni akar egy macska miatt egy Kocsma előtt.”
Már a határvidék kövein jártak, ahol Spárta fényei elhaltak mögöttük.
Árész megállt, ajkához emelte ujjait, és füttyentett egyet, élesen, istenien.
Egy pillanat, és villanás hasította az eget. Lova, a tűz sörényű hadimén, ott termett mellette, patája szikrát vetett.
Miközben a paripán Árész és Herkules az égen lovagoltak, Herkules visszanézett a földre.
Herkules: „Ti ezt mind ilyen kicsinek látjátok odafentről?”
A szél hozta az eső illatát. Lent felhők szakadtak, apró ezüst szálak verték a tengert.
Herkules: „Nagyon szeretném sokszor így látni a világot, madártávlatból, miközben esik az eső. Megnyugtat. Ezért szeretem, ha esik, mert csobogása nyugalmat hoz, és ilyenkor mindig atyánk jut eszembe, pláne mikor villámlik. Ajjaj, az öregünk tud ám, Árész.”
Árész nevetett, hangja végigcsengett a felhőkön. De érzezte Herkules, nem tiszta szívből nevet az olimposzi testvére. Sokkal jobban átérezte a baj súlyát.
Árész: „Már láttad, most ezt a világot, miért akarnád örökké így látni? A lényeg: élj. Embernek lenni kiváltság és tisztesség. Éld, ahogy akarod, amíg megteheted”
Herkules vállat vont, majd halkan morrant. "Hmmm. Talán igazad van, fivérem. Talán igazad van.”
Közben megérkeztek Olümposzra. Az istenek helyét már beburkolta Morrigan titokzatos lila sötét színű fátyla. A csarnokot teljesen uralma alá vonta, hollórajok keringtek felette, sűrűn, mint viharfelhő.
Árész okos volt, sokat tanult Athéné védőistennőtől. Tudta, ahol fent a hollók rajzanak, pontosan alattuk van Morrigan. Így Herkulessel együtt ismerték a pozícióját, ami csatában különösen fontos volt. Csak hogy ezt a csatát most erő helyett ésszel és lélekkel vívják.
A Hosszú Utat most járták végig. Immáron mocskos játszadozások nélkül, szabad volt az út, de tele illúzióval. Árészt többször fel kellett keltenie Herkulesnek, mert Herkulesre hatástalan maradt Morrigan illúzió-képessége. Okát homály fedte, talán azért, mert ember, vagy azért, mert ember és Olümposzon jár.
Elérték a csarnok bejáratát, a láthatatlan falat, amely sötétlila színben izzott. Iszonyatos látvány volt.
Herkules magában mormolta: „Mi a franc ez? Még az életkedvem is elillan tőle.”
Árész: „Tudom. Csak illúzió. A Hosszú Úton a három próba megviselt. Köszi, hogy ébren tartottál, álomba merülni hagytál volna, de megakadályoztad.”
Herkules felnevetett, öklével a mellkasára csapott.
Herkules: „Igazán szívesen, tesókám! Én itt érintetlen vagyok, hahaha!”
A kapuhoz értek. A fal lüktetett, mint egy élő szív. Árész tenyerét rátette, a fény visszadobta.
Árész Athénére nézett emlékezetében, szavai visszhangoztak: csak emberi kéz nyithatja.
Árész Herkulesre nézett.
Ez a fal, ez a sötétlila fátyol, csak Herkules tudja kinyitni, vagy lerombolni.
A csarnok közepén öt alak állt.
A terem három sorban lélegzett. Fekete márványpadló, benne csillagpor csillogott, mintha az éjszakai égboltot fektették volna le. Kétoldalt tizenkét dór oszlop tartotta a kupolát, mindegyikbe villámjelet véstek. A végében Zeusz trónja állt — elefántcsont és égi bronz keveréke, háttámláján kitárt sasszárnyak.
Mögötte aranyfémmel vert ülőcsarnokok sorakoztak félkörben, mindegyik trónus homlokán jellel: sarló Rheának, bagoly Athénének, lándzsa Árésznek, szigony Poszeidónnak.. Az építészet nem emberi volt. Alapja késő mükénéi megaron — a nagy központi tűzhely helyén most örökláng égett — de arányai klasszikus dór rend szerint épültek, csak százszoros léptékben. A mennyezet nem kő, hanem megfagyott felhő, amin át néha kilátni az Olümposz feletti űrt. Ez a stílus az istenek hatalmát hirdette: emberi forma, de isteni anyagokból, hogy minden belépő érezze, nem tanácsteremben áll, hanem a világ tengelyén.
A fény oldalán hárman: Árész, Athéné, Héraklész. Az árnyék oldalán ketten: Morrigan, és mellette Zeusz — szeme lila fénnyel izzott, Morrigan irányítása alatt.
A végső csata nem kiáltással kezdődött, hanem csenddel. Morrigan felemelte a kezét, Zeusz engedelmeskedett. Lila villám gyűlt a tenyerében, sistergő, beteg fény.
Héraklész előre lépett. Nem pajzsot emelt, hanem a szívét.
Héraklész: „Atyám! Én vagyok!”
Zeusz keze lesújtott. Épp akkor, amikor oda futott hozzá Héraklész.
A villám átszakította Héraklész mellkasát. Az oroszlánbőr megperzselődött, a hős térdre rogyott Árész és Athéné között. Nem az ellenség ölte meg. Zeusz keze által halt meg — ez volt a legnagyobb tragédia ebben a családban és ebben az időpontban.
Narrátor: Talán Árész döntött rosszul, hogy embert hozott istenek csatájába? Vagy Zeusz volt túlságosan csökönyös, hogy nem tört ki előbb a béklyóból? Vagy Athéné hibázott, hogy nem látta előre a csapdát? Nem. Itt nem volt senki hibás. Aki hibáztatható, az csakis Morrigan.
Árész világa abban a pillanatban omlott össze. Teljes csend. Teljes Káosz. Teljes Némaság. Csak a harag és a düh vezérelte Árész arcvonásait, látta azt az atyja, Zeusz is, hogy itt most megpattant valami, és nehéz lesz visszahozni saját fiát az éterbe.
Árész térdre zuhant bátyja mellé, kezét a sebre szorította.
Árész: „Ne csináld ezt, te voltál az emberek utolsó védőbástyája, mikor háborút hoztam rátok, ne tedd ezt. Ne menj. Atyám, segítsd, éleszd fel! Neeee, testvérem, barátom, királyom...”
Narrátor: Árész valószínűleg az emberek világába képzelte el, hogy király Héraklész. Igen, Árész látomásában volt egy olyan jelenet, amiben Héraklész egy trákiai trónon tündököl — az emberek így nevezték ezt a területet, Göröghon észak-keleti részén — zsoldos csapatával, és Árész kultuszt vezettek be az ottani városban. És ezt vizionálta be Árész, csak ők ketten látták ezt, egy pillanatra, a halál és élet között.
Utána olyan sokkot kapott, hangja elcsuklott. Eszébe jutott a repülés felfelé, az eső illata.
Héraklész haldokolva felidézte utolsó szavait, amit akkor mondott, mikor a lovakon Olümposz felé mentek:
Héraklész: „...emlékszel... mondtam... milyen jó lenne fentről látni az embereket ilyen aprónak... mikor esik... most már... most már fogom látni... mindig...”
Athéné letérdelt melléjük, pajzsát a földre tette.
Athéné: „Miért történik ez, mindig jó emberekkel.”
Ekkor holdfény vágta ketté a lila fátylat.
Artemisz és a tengerek istene, Poszeidón lépett be sietősen. Poszeidón igazi atyai alak volt — mintha Zeusz testvére lenne, csak fiatalabb, szakálla sötét, mint a mélytenger, vállán kagylókkal vert köpeny. Hatalmas szigonyát nem egyszerű vasból kovácsolták, hanem egy élő Kraken csontjából, a nyele csavart, tapadókorongok mintájával, hegye három ágú, mindegyik önállóan mozgott, mintha még lélegezne.
Artemisz íját megfeszítette, ezüst nyilat lőtt a csarnok közepébe. A nyíl ajtót nyitott a márványban, alatta pedig Poszeidón szigonyával vízörvényt teremtett — örvénylő portált, amely visszavezetett abba a világba, ahonnan Morrigan jött.
Morrigan hátrálni kezdett, de a portál szívni kezdte.
És akkor üvöltött. Nem haragból, hanem megjátszott szeretetből.
Morrigan: „Én szerettem atyáitokat, ő volt az istenek legjobbja!”
Szemét Árészra szegezte, és még egy utolsó rúgásként:
Morrigan: „ÁRÉSZ! ÉN SZERETTEM ATYÁDAT, ahogy te sose fogod. MINDÖRÖKKÉÉÉÉÉÉÉÉ!”
A portál elnyelte. A lila fény kialudt, a hollók szétporladtak.
Csend lett. A felszabadított Zeusz odalépett Héraklész holttestéhez. Szeme már nem lila volt, hanem szürke és fáradt. Kezét Árész vállára tette.
Zeusz: „Fiam, nagyon sajnálom, amin át kellett menjél.”
Árész: „Nehéz helyzetben voltál, atyám, Morrigan végig manipulált. Nem tehettél semmit, csapdában voltál.”
Narrátor: Árész tisztában volt atyja helyzetével. Látta a lila köteléket a csuklóján, érezte a kényszert a villámban. És végül mindketten talán békére leltek, viszont Árész, amin átment, az emberi nyelven is felfoghatatlan volt.
Mert mi legyen a sorsa ezek után? Előbb anyja, Héra, majd nagyanyja, Rhea halála. Aztán a gyász idején történt Morrigan becstelenítése, mikor nevét sárba tiporták. Majd végül Héraklész, az emberi testvérét vesztette el — a saját atyja kezétől. Ez iszonyatos súly volt, még egy háború istenének is.
Közben Zeusz lehajolt.
Zeusz: „Tudod jól, nem tehetem. Visszahozni nem tudom. Viszont az Olümposzba emelhetem istenként. Az erő, a bátorság isteneként.”
Árész nem válaszolt azonnal. Letérdelt, és egy utolsó búcsút mondott Héraklésznek, majd mellkasára rakta a saját pajzsát — a háború jelét a békés szívre.
A háború istene, akinek világát most veszteség formálta újra, lassan felállt.
A gyász nem temette el — talán újjászülte, nem lehetett tudni pontosan.
Athéné mellé lépett. Artemisz íját leengedte. Zeusz lehajtotta fejét fia előtt. Poszeidón csak a háttérben figyelt, szigonya még rezgett a víztől, de ő tudta, hogy Árésznek segítség kell, mert ha nem oldják meg mihamarabb ezt a problémát, az akár a világok egyensúlyi zavarát, káoszt okozhatja.
Héraklész teste eközben fényleni kezdett, mintha egy hatalmas csillag született volna meg, fényrobajjal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése