A Péntek 13. szériát és főként Jason Voorhes figuráját a keményvonalas horrorrajongók igencsak nagy becsben tartják. Talán már a "klasszikus" és "ikonikus" jelzőkkel is dobálózhattam volna, de itt érzek némi paradoxont a témában. Míg más slasher-sorozatok esetében találhatunk egy rendkívül erős, abszolút filmtörténeti szempontból is jelentős első epizódot (Halloween, A texasi láncfűrészes mészárlás, Rémálom az Elm utcában), addig Sean S. Cunningham 1980-es alkotása nem más, mint egy átlagos darabolás, ami már a maga korában is inkább örvendett nézői és anyagi sikernek, mintsem nagy kritikuskedvencnek.
Sőt, Jason Voorhes karaktere majd csak a folytatásokban vált azzá a hokimaszkos, machetés ikonná, akiért a mai napig megőrülnek a rajongók. 46 év távlatából talán már nem olyan nagy bűn, ha némi spoilerrel élek, de az első részben Jason még nem több egy kisvárosi tragédiából faragott legendánál, a szerencsétlen táborozókat az ő begőzölt édesanyja küldte át a túlvilágra. És ahogy már említettem, az innen-onnan összelopkodott történet (volt itt nyúlás Hitchock Psycho-jától kezdve a korabeli olasz horrorokon át szinte mindenből) végül bőségesen megtérült a kasszáknál, így szép sorban érkeztek is a folytatások.
És ahogy az első epizód, úgy ezek sem nyújtózkodtak messzebb annál, mint amennyire a takarójuk ért: szinte minden egyes folytatás ugyanazokat a sablonkaraktereket terelte a Kristály-tó környékére, hogy aztán Jason szépen feldarabolja őket. Néha-néha azért a készítők is felismerték, hogy ideje lenne változtatni a recepten, ilyenkor valami misztikus csavarral fejelték meg a forgatókönyveket (Jason-ből zombi lesz, a főszereplő lány telekinetikus erőkkel bír) és ha már ilyen szinten is elfogyott az ihlet, akkor a kedvenc hokimaszkos melákunkat testrabló démonná változtatták vagy egyenesen felküldték a világűrbe!
A fő széria végül 10 epizódot élt meg, de Jason egy crossover-ben a Rémálmok Urával is összecsapott (Freddy vs. Jason), majd 2009-ben egy remake is újra elmesélte a történetét, azaz egybefésülte az első három epizódot.
Még mielőtt elvesznék a részletekben, szögezzük le a lényeget: a Péntek 13. sorozat hatása és szórakoztató faktora vitathatlan, de közel sem tartozik az igazán minőségi slasher-darabok táborába és bizony a logikával sem igazán foglalkozott az idők során. Jason eredetén és hátterén a különböző írók-rendezők ott csavartak és változtattak, ahol nem szégyellték.
Ezek után én nagy várakozásokkal tekintettem a Crystal Lake irányába, hiszen a 8, közel 50 perces részből álló streaming-sorozat mögé az az A24 stúdió állt be, akik az utóbbi években sorra gyártották az izgalmas független horrorokat, melyek a zsáner jól ismert elemei helyett az éjsötét drámára és a különböző rémtörténetek mögött álló pszichológiára fektették a hangsúlyt.
A komplett Péntek 13. pedig hiába összefoglalható címszavakban (nyári tábor, bulizni vágyó fiatalok, egy erdőben flangáló gyilkos), a tragédia mindvégig ott bújkált a részletekben, csak eddig még nem sikerült a felszínre hozni: egy szerető anya, aki tragikus módon elveszíti fiát.
A Crystal Lake (hazánkban az HBO Max felületén debütált és elérhető a teljes évad) ezt az alapot veszi alapul és próbál ott csavarni a már ismert sztorin, ahol csak tud.
Pamela Voorhes egyedülálló anyaként él fiával, Jason-nel a címszereplő kisvárosban. A nő konyhai alkalmazottként dolgozik, így nyaranta a helyi táborban serénykedik, ahová Jason-t is mindig magával viszi, annak reményében, hogy hátha sikerül testi fogyatékos csemetéjének beilleszkednie gyerektársai közé. Egy nap aztán Jason tragikus baleset áldozata lesz: a figyelmetlen táborvezetők miatt a fiú belefullad a Kristály-tóba. Jason teste azonban hónapokkal később sem kerül elő, Pamela ennek hatására pedig az őrület határára sodródik és bizony múltjának sötét titkai is a felszínre kerülnek.
A felvezetőből talán már világossá vált, hogy nem a Péntek 13. széria az, ami miatt tűzbe tenném a kezem, ennek ellenére szeretem és ismerem azt a slasher-világot, amit felépítettek a korábbi filmek. A Crystal Lake irányába emiatt nagy bizalommal fordultam és szerencsére azt tudom írni, hogy Brad Caleb Kane (a készítő) kellő igényességgel és merészséggel nyúlt az alapokhoz, hogy friss vért csepegtessen Pamela és Jason eddig ismert történetébe.
Ahogy arra számítani lehetett az A24 logóból, ez a sorozat nem szimplán a jól ismert zsánerelemekkel zsonglőrködik. Persze, a nagy rajongók megkapják a kellően véres kivégzéseket és a szokásos paneleket, de ezekhez képest jóval több hangsúly kerül Pamela Voorhes figurájára, akinek kétségbeesését, gyászát majd megőrülését elképesztően aprólékosan taglalja ez a 8 epizód. Emiatt a felvezetés talán nem a leggyorsabb, de ezzel nincs is gond, hiszen mielőtt elhatalmasodna a sztorin a vérgőzös horror-hangulat, aprólékosan megismerhetjük az összes főbb karaktert, miközben szép fokozatosan gyűlnek a rejtélyek is.
A komótos indítás után aztán szépen felpörögnek az események, miközben a készítők az alapszéria irányába is rengeteg utalással élnek, de ezeket sikerült a szépen beleépíteni a cselekménybe is.
A fókusz tehát áthelyeződött a "hatásvadász tábori mészárlásról" a figurák hátterének és motivációik feltárására, de eközben bőven akadnak szaftos gyilkosságok is, melyek egyszerre ötletesek és kivitelezésüket tekintve is igényesek.
Sőt, ha már a technikai oldal, a Crystal Lake remekül idézi meg a '70-es évek hangulatát, legyen szó jelmezekről, frizurákról, díszletekről vagy éppen betétdalokról. De az operatőri és vágói munka is folyamatosan igyekszik fejet hajtani az akkori megoldások előtt, sőt, a főcím nem titkoltan egy szerelmeslevél a korai Péntek 13. mozik felé. A CGI-effektek erőltetése az, amit nem ártott volna mellőzni, mert ezek bizony képesek megtörni az illúziót. Nincs belőlük sok, de pont ezért dühítő a jelenlétük, hiszen olyan helyeken kerülnek alkalmazásra, ahol a hagyományos, praktikus maszkmunka is bőven megállta volna a helyét.
És akkor ideje részletesebben kitérni Linda Cardellini alakítására, mint Pamela Voorhes. Jason anyja eddig nem volt más, mint egy lazán felskiccelt karakterkezdemény, akivel különösebben nem kezdett soha semmit a filmszéria. Ehhez képest itt a figura összes árnyalata kellő kibontásra kerül: szerető anya, sötét múlttal rendelkező nő és meghasadt elméjű gyilkos. Ezeket az egymással ellentétes oldalakat pedig zseniálisan gyúrja össze Cardellini, aki átmenet nélkül tud lavírozni a különböző érzelmek között.
Alakításában Pam egy szerethető, sőt, szánnivaló áldozat, aki a másik pillanatban már vérszomjas pszihcopataként ered áldozatai nyomába. A Crystal Lake már Cardellini miatt is érdemes a figyelemre, hiszen ritkán láthatunk ilyen átéléssel és mélységgel eljátszott figurát, főleg a horror zsánerében.
Szerencsére a történet is okosan szövi össze a Péntek 13.-ra jellemző kliséket a merészebb, átgondoltabb ötletekkel. Viszont a 7. és a 8. epizód erőteljesen megoszthatja a rajongókat, mert a készítők ide tartogatták a legőrültebb megoldásokat: az eddig felvetett eredetsztorikhoz képest egy teljesen új irányba kanyarították el Pam és Jason történetét. Mire ide elérnénk, akár még a régi filmekkel is gond nélkül összeegyeztethető lenne a Crystal Lake, de a két utolsó rész már inkább egy új kezdetként értelmezhető, ez pedig könnyen kihúzhatja a gyufát a keményvonalas rajongóknál. De, ahogy fentebb is írtam, Jason Voorhes sose rendelkezett betonbiztos mitológiával, tehát akik nyitottan állnak hozzá a változtatásokhoz, biztos jól szórakozhatnak.
És még egy fontos elem: vannak slasher-gonoszok, akiknek egész egyszerűen bűn felfedni a múltját, ilyen például Micheal Myers vagy éppen Freddy Krueger. Elég pár mondat és kész, nem kell mindig a maszk mögötti sötétségben az értelem után kutatni. A Voorhes család esetében azonban sosem tartottam ördögtől valónak azt, hogy a felszínre kerüljenek bizonyos válaszok és velük együtt a drámaiság is előtérbe helyeződjön. És ez pont abból fakad, hogy a Péntek 13. sosem volt több, mint egy végtelenül egyszerű alapokra helyezett slasher, ami különösebben semmit nem akart soha állítani semmiről, szimplán kiszolgálta alantas igényeinket: egy machetés figura félpucér fiatalokat darabolt. Pont ez a koncepció az, amihez bátran hozzá lehet nyúlni, ki lehet forgatni vagy akár új ötletekkel és motívumokkal lehet feltölteni.
A Crystal Lake pedig ezen a vonalon indult el, felvázolja az ismerős közeget, a karaktereket majd ezekhez kellő bátorsággal nyúl hozzá, hogy kellő drámával és súllyal vértezze fel a látottakat, miközben nem fél attól, hogy saját ötleteit vigye bele az összképbe.
Ezek tükrében és csak ajánlani tudom ezt a 8 részes kristály-tavi kalandot, hiszen egy rendkívül igényes és szórakoztató évad lett a végeredmény, ami egyszerre tartja tiszteletben az alapokat, de kellő bátorsággal is nyúl vissza azokhoz.
A lassú indulást és a kissé elkapkodott finálét leszámítva a Crystal Lake egy remek eredetsztori, ami akár egy új Péntek 13. alapjainak is ügyesen ágyazhat meg, de ha nem készülne folytatás, akkor sincs baj, hiszen őnmaga jogán is érdekes fűszerként hathat egy kissé lapos slasher történetében.
Streamingstar: 8 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése