Nem szeretek magyarázkodással indítani egy cikket, hiszen az már könnyen előrevetítheti, hogy az éppen tárgyalt filmmel vagy az ahhoz fűződő viszonyommal nem lesz minden rendben. Az Átkozott boszorkák 2. kapcsán viszont kénytelen vagyok lefektetni a kellő alapokat, hogy mindenki könnyen megérthesse azt, milyen helyzetből indult nálam a produkció.
De kezdjük az elején. Filmezési szokásaimat tekintve nem tartom magam egy válogatós nézőnek, szinte bármit megnézek akár önszántamból is, legyen szó érzelemdús drámákról, sötét thrillerekről, vérgőzös horrorokról, ötletes sci-fikről, őrült akciókról vagy éppen alpári vígjátékokról. Azonban kivételként ott szerepelnek a romantikus alkotások és ha ez a műfaj a zsánerbesorolás első helyén található, akkor kétszer is átgondolom, érdemes e leülnöm a teljes produkció elé. Egyrészt nagy lesz a valószínűsége, hogy nem tudok mit kezdeni a látottakkal, másrészt, ha még írnom is kéne az adott filmről, akkor úgy nehéz, ha a látottak nem mozgattak meg bennem semmit.
Idén egy hasonló kört már lefutottam az Üvöltő szelek legújabb adaptációja kapcsán, ott egész szerencsésen jöttem ki a szituációból, hiszen Emerald Fennell rendezőnő víziója ha nem is nyűgözött le, legalább bőven adott annyi többletet, amire feltudtam húzni egy cikket.
Ezen felbátorodva szaladtam neki a '98-as Átkozott boszorkáknak (még a 2. epizód előtt), amiről azt gondoltam, majd a két főszereplő alakítása ( Sandra Bullock és Nicole Kidman) és a sztorit megfűszerező fantasy elemek majd bőven fogyaszthatóvá teszik számomra. Nem mellesleg, kíváncsi voltam arra, mit tud ez a film, ami a bemutatója idején érdektelenségbe fulladt, az idők során azonban kisebb klasszikussá érett és még egy folytatást is megszavaztak neki az utólagos sikere miatt.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy megvilágosodtam, de alapvetően megértettem, miért karolta fel a közönség Griffin Dune rendezését (aki leginkább színészként tevékenykedett az iparágban), ettől függetlenül számomra nem volt több a végeredmény, mint egy rendkívül disszonáns műfajmix, ami fék nélkül száguldott bele jelenetenként a tömény giccsbe.
"Na majd a folytatás" gondoltam magamban. Hiszen eltelt 28 év, sokat változott a korszellem, ügyes megközelítéssel rengeteget lehetett volna finomítani az első rész receptjén és azt rászabni egy fiatalabb közönségre. Ahogy ezeket a sorokat látom magam előtt, világossá is vált számomra, hogy ezt azért nem szánhattam komolynak.
Itt van nekünk Sally és Gillian Owens, akik fiatal gyerekként árvultak el és ezt követően a nagynénjeik gondozása alá kerültek. Az idősebb rokonoktól aztán megtudják, boszorkányok vére csörgedezik bennük, így képesek a varázslatra, viszont egy ősi családi átok is sújtja őket: nem eshetnek szerelembe, mert ha mégis, a választottjuk bizonyos időn belül elhalálozik.
Ez lett volna az első rész kiindulópontja, ami több konfliktusnak is megágyazott, melyek aztán így-vagy úgy, de feloldásra kerültek a lezárásra.
A második rész azonban már a nyitányban szépen visszadobja a karaktereket a startmezőre, hogy újra ismerős legyen a felállás: Sally eltávolodik a mágiától és a két lányát is elzárja előle, míg Gillian és a nagynénik azért előszeretettel hódolnak a boszorkány-praktikáknak.
Ezen a ponton valószínűleg a készítők is érezhették, hogy a film kezd jobban hasonlítani egy feldolgozásra, mintsem egy folytatásra, így megpróbálták kidomborítani Sally lányainak a történetét ( főként a Joey King által alakított Kyle-ét) és nagyobb hangsúlyt fektettek a fantasy elemekre és a humorra.
A folytatás emiatt váratlan dolgokat egyáltalán nem lép meg, viszont jóval egységesebb narratívával bír, mint az előzmény. A különböző műfaji elemeket ügyesebben vegyíti, miközben a sztorit is magabiztosabban vezeti végig, miközben a két főszereplőnk, Bullock és Kidman között is megvan a szokásos kémia.
De ezen a ponton túl is jutottunk a pozitívumokon, hiszen az Átkozott boszorkák 2. ugyanaz a terjengős, giccses limonádé, mint a 98-as epizód, szimplán csak finomabbra lett hangszerelve. Hiába nem olyan csapongó a forgatókönyv, rendkívül felszínes a cselekmény, a középpontba helyezett fantasy-szál például röhejesen alul van írva. De lennének itt fordulatok és különböző konfliktusok is a karakterek között, viszont ezeket is sikerült a legegyszerűbb módokon összecsapni, hogy még véletlenül se keljen 2 percnél tovább foglalkozni velük.
És értem én, ez nem az a műfaj, ahol világot kell váltani, de egy szimpla szórakozáshoz is több kell annál, mint hogy unottan felhányják a készítők a legalapvetőbb sablonokat.
Ha mindenképp kapaszkodnom kéne valamibe, az a humor, sikerült néhány tényleg vicces dialógot beleírni a forgatókönyvbe, melyeket Bullock és Kidman aztán lelkesen adnak elő. És Susanne Bier rendezése is jobban egyben van, mint az első filmé, hiszen szorosabban összefűzi a különálló szálakat és azokat ha nagyon olcsón is, de kissé érettebben varrja el.
De ez ide sajnos kevés, sőt, ha már ennyit kapott az első rész, akkor most egy kicsit azt venném a védelmem alá: ott a képivilág tényleg visszaadta az őszi hangulatot, egyszerre volt kellően élénk és sötét.
Bier alkotása azonban a modern igényeknek igyekezett megfelelni: kaptunk egy elképesztően steril, minden egyediségtől és atmoszférától mentes vizualitást, ami sokkal jobban passzolna egy streaming szolgáltató platformjára, mintsem a mozik vásznaira.
Folytathatnám még itt az ámokfutásom, de feleslegesnek érzem tovább rugdosni ezt a filmet és bizony a rajongóknál sem akarom végleg kihúzni a gyufát.
Az Átkozott boszorkák 2. egy giccsbe hajló limonádé, abból is a legtipikusabb fajtából, ami semmi újat nem mer előhúzni a kalapból, szimplán megelégszik annyival, hogy a jól ismert kliséket használja fel újra és újra. Akik szerették az első részt és közel érzik magukhoz az Owens lányok történetét, valószínűleg ebben is megtalálják a számításaikat, mindenki más viszont óvatosan közelítsen felé.
(Az Átkozott boszorkák 2. már a hazai mozik műsorán!)
Streamingstar: 4 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése