A küldetés alapjai már jól ismertek: Ethan Hunt és csapata megpróbál megszerezni egy olyan eszközt, ami a világ pusztulását okozhatja. Az éppen aktuális tárgy utáni hajszába aztán becsatlakozik egy gazfickó, akinek pont az a célja, hogy káoszba taszítsa az emberiséget.
Az eddigi Mission: Impossible filmek ezt a formulát alkalmazták újra és újra, ennek ellenére mégsem fulladt unalomba idejekorán a széria. Ez elsősorban Tom Cruise lelkesedésének köszönhető, aki főszereplőként mindig törekedett arra, hogy a maximumot hozza ki Hunt közel sem eredeti figurájából.
A biztos alapokra helyezett főhős mellett azért a sikerhez az is kellett, hogy minden egyes folytatás felül tudja licitálni a korábbi rész akciójeleneteit és Cruise ilyen szempontból is képes volt a végletekig elmenni. Az M:I az a sorozat, ami már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy üres CGI-effektek helyett kellő súllyal rendelkező, nyakatekert kaszkadőrmutatványokkal kápráztassa el a rajongókat.
Mindezek mellett a különböző felvonások rendezőiről sem szabad megfeledkezni, hiszen Ethan Hunt kalandjainak az is különleges ízt adott, hogy a 4. részig minden egyes fejezetet más alkotó készített, akik aztán egyéni stílusokat is képesek voltak beleépíteni a végeredménybe.
A 2015-ben bemutatott Titkos nemzet azonban megtörte a sormintát, hiszen Christopher McQuarrie nem adta tovább a stafétát, ezt pedig nagyon jól tette. Az 5. rész hiába nem tartozik kedvenceim közé, az azt követő Utóhatással szerintem sikerült a csúcsra járatni az M:I receptet.
Az alapsztori ott is a jól ismert sablonok mentén haladt, azonban a cselekmény végig pörgött, egymást érték az őrült akciók és a profin tálalt fordulatok, miközben a színészek (élükön Cruise-al) is remek alakítást nyújtottak.
Ezek után borítékolható volt a 7. rész, a kérdés csak az volt, hogy lehet-e még fokozni a lehetetlen küldetések minőségét?
A válasz igencsak összetett, de elöljáróban annyit elárulhatok, a Leszámolás simán beilleszthető az igazán jól sikerült M:I mozik mellé. Az Utóhatás által magasra helyezett lécet azonban nem sikerült átugrania.
Fentebb már említettem, hogy a történet gerince igazából mindig ugyanaz. Jelen esetünkben két titokzatos kulcs áll a középpontban, melyek együttesen egy olyan szerkezetet nyitnak, ami pillanatok alatt képes felborítani a világ egyensúlyát. Értelemszerű, hogy Ethan nem nézheti tétlenül, hogy a kulcsok rossz kezekbe kerüljenek, így csapatával újabb kalandra indul.
Kezdjük ott, hogy McQuarrie legújabb zúzása idén már a harmadik olyan film, ami igazából egy nagyívű sztori felvezetése ( ilyen volt a Halálos iramban 10. és a Pókember- A Pókverzumon át). Nem újkeletű dolog ez Hollywood-ban (korábban a Harry Potter széria és az Éhezők viadala is alkalmazta ezt a megoldást), azonban én nem igazán rajongok érte és ez volt talán a legnagyobb problémám a Leszámolással is.
Adva van egy 163 perces akciófilm, ami nem egy kompakt sztorit mesél el, inkább csak bele-belekóstol bizonyos szálakba, hogy aztán a nagy megfejtéseket meghagyja a következő epizódra.
Aláírom, egy eposzi fantasy vagy sci-fi esetében működik ez a fajta elbeszélésmód, de az M:I sorozatban ezt a fajta elbeszéléstechnikát kissé erőltetettnek éreztem.
Megijedni azonban nem kell, szó sincs arról, hogy a Leszámolás olyan prosztó módon élne ezzel a "felvezető" epizóddal, mint például a Halálos iramban 10.
Dominic Toretto legutóbbi kalandja ugyanis elképesztően hatásvadász módon lett félbevágva, viszont Ethan Hunt legújabb bevetése ennél jóval igényesebb kivitelezést kapott.
Szimplán az szúrta a szemem, hogy bizonyos figurák és események nem lettek eléggé kidolgozva, valószínűleg azért, hogy a következő epizódra is maradjon elég puskapor. Emiatt azonban a befejezést követően jókora hiányérzett maradt bennem.
Sajnos ezen felül is rendelkezik szépséghibákkal McQuarrie munkája, de első körben talán emlékezzünk meg a pozitívumokról, hiszen azok vannak többségben.
A vaskos játékidő ellenére a cselekmény rendkívül feszes, üresjáratokkal egyáltalán nem találkozhatunk. A karakterek kellően kidolgozottra sikerültek (egy kivételt leszámítva), a már megismert szereplőket sikerült új árnyalatokkal gazdagítani, az új arcok pedig rögtön megtalálják a helyüket a történetben.
Akit leginkább érdemes kiemelni, az a főhőseinkhez csatlakozó Grace, Hayley Atwell alakításában. Ő már az első felbukkanásakor képes elnyerni szimpátiánkat, a későbbiekben pedig az epizód legizgalmasabb és legszórakoztatóbb figurájává növi ki magát.
A gonoszok oldaláról pedig a Pom Klementieff által megformált bérgyilkos az, aki igazán emlékezetes, pedig nem éppen egy kiemelt, szószátyár karakterről van szó. Mégis, annyira erős a kisugárzása, hogy szinte minden egyes felbukkanásakor ellopja a showt a többiek elől.
Persze, a nagy visszatérőket sem érheti panasz, Simon Pegg, Ving Rhames és Rebecca Ferguson is hozzák azt a szintet, ami elvárható tőlük az előzmények ismeretében.
Az origó közepén pedig ott van Cruise, aki már rutinosan lehozza Hunt figuráját. Alapvetően nincs semmi eget rengető az alakításában, mégis, annyira karizmatikus a főhős bőrében, hogy nélküle egyáltalán nem működne a széria.
Látvány szempontjából is sikerült megfelelni az elvárásoknak, az akciójelenetek többsége ismét kézzelfogható trükkökkel és kaszkadőrmunkával lett megvalósítva és egytől egyig izgalmasak, átláthatóak, sőt, néha kifejezetten feszültek is. A téteket sikerült növelni, a háttérben felépített drámai szálaknak köszönhetően pedig a zúzások is jóval többek üres puffogtatásoknál.
McQuarrie rendezésében ugyan nem látható akkora előrelépés, mint az Utóhatás esetében, de az ott megvillantott profizmusát sikerült a Leszámolás esetében is hasznosítania.
A széria egyik kulcsfontosságú eleme a zene, jelen esetünkben ez is teljesen rendben van. Lorne Balfe komponista a 6. rész után visszatért és újfent remek tételeket tett le az asztalra, melyek sokat hozzátesznek az élményhez. Az előző részben többször előfordult az, hogy a képek és a dallamok együttese vezette a cselekményt a dialógusok helyett, ez a megoldás itt is jelen van és még mindig kiválóan működik.
Nagyon boldog lettem volna, ha ezeket a sorokat már csak az összegzés követné, de ahogy említettem, a kettéhasított sztori mellett akadtak még más problémák is a filmmel. Az egyik maga az ellenlábas figurája, Gabriel, akit Esai Morales formál meg. Már maga a karakter is végtelenül egyszerű, viszont Morales közel sincs annyira karizmatikus, hogy ebből a papírmasé szereplőből valami emlékezeteset alkosson. Hiába van úgy kezelve Gabriel, mintha ő lenne a megállíthatatlan, hideg gonoszság, meg se közelíti azt a szintet, mint a 3. epizódban Phillip Seymour Hoffman vagy, mint az Utóhatásban Henry Cavill.
Ezen felül sikerült a hátterében elhelyezni egy olyan szálat, ami elég erőltetettre sikeredett, sőt, még épkézláb módon kifejtésre se került, a már említett felvezető jelleg miatt.
Aztán itt van maga a forgatókönyv, ami javarészt ügyesen zsonglőrködik a már ismert sablonokkal, kár, hogy egész sok lusta megoldás is helyett kapott benne. Már az előzményektől sem volt idegen az, hogy a hőseink a szerencse segítségével oldottak meg bizonyos helyzeteket, de a Leszámolás már jócskán túlhasználja ezeket az elemeket.
Egyszer-kétszer még belefér az, hogy hőseink véletlenszerűen úsznak meg rázós kalandokat, azonban itt már sikerült a jóízlés határait átlépni az ilyen képsorokkal.
Ezzel le is zárnám a negatívumok felsorolását.
Lehet kissé szigorúan fogalmaztam fentebb, de senki ne ijedjen meg, a Leszámolás egy kiváló akciómozi, ami minden egyes jelenetében felvonultatja azt a fajta profizmust és kreativitást, amit az utóbbi években megszokhattunk a szériától. Annyi történt, hogy nem lett tökéletesre csiszolva a szkript, de még így is olyan élményt kaphatunk a végeredménytől, ami jócskán túlmutat az átlagos látványparádék minőségén.
Az Utóhatás szintjét nem sikerült elérni, de ezt leszámítva a legújabb M:I kalandnak semmi oka nincs a szégyenkezésre, sőt! Ez is egy olyan küldetés, amit mindenképp moziban kell látni!
Aztán győzzük kivárni a folytatást!
(A film július 13-tól a mozik műsorán!)
Streamingstar: 8 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése