"Hollywood kifogyott az ötletekből." Ezzel a megállapítással manapság egyre többet találkozhatunk, köszönhetően annak, hogy a legtöbb hírverést (és bizonyos esetekben a legnagyobb sikereket) olyan produkciók érik el, melyek egy, már jól bejáratott széria darabjai. Elég szétnézni a nagyobb mozihálózatok kínálatában és rögtön azzal találhatjuk szembe magunkat, hogy egymást érik a folytatások és a különböző feldolgozások.
Ez a "probléma" azonban nem csak a jelenünkre vetíthető rá, elég csak visszaugrani az időben 10-20, esetleg 30 (vagy akár több) évvel korábbra és láthatjuk, akkor is létezett ez a tendencia. A különbség annyi, hogy akkor talán visszafogottabb mennyiségben érkeztek ezek az alkotások.
Ennél talán fontosabb probléma az, hogy manapság milyen mechanizmussal dolgoznak ezek a "bejáratott" produkciók. Érdemes visszatekinteni 2015-be, ekkor került bemutatásra a Star Wars 7. epizódja, Az ébredő erő és így hirtelen ide datálnám azt a fajta nosztalgia-hajhászást, ami a mai filmvilágra is oly jellemző.
Elsőkörben tehát nem azzal lenne a probléma, hogy sok az ismerős cím, hanem azzal, ahogy az alkotók viszonyulnak a munkájukhoz: már nem a kreatív ötletek és új irányok kijelölésében látják egy széria jövőjét/feltámasztását, hanem abban, hogy minél ismerősebb utakra tereljék vissza történeteiket. Az utóbbi években számtalanszor találkozhattunk azzal, hogy újra felbukkantak régi/klasszikus karakterek, már többször elkoptatott sztorielemek, miközben a háttérben elhelyezett kis apróságok helyét elképesztően szájbarágós utalások vették át, hogy a közönség számára a kényelmes biztonságérzetet nyújtsanak.
Hazudnék, ha azt írnám, ez a rajongói kényeztetés minden esetben rosszul végződik, de azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy annyira mindennapossá vált a jelenlegi palettán, hogy nagyon könnyen túltelítődhet vele a néző.
Mindezek után gondolom sejthető, hogy a legújabb Alien film, a Romulus is szépen felült a nosztalgiavonatra, a kérdés már csak az, hogy sikeresen hajtotta e végre a múltidézést?
A válasz jelen esetünkben közel sem egyszerű, de előbb lássuk az alapsztorit.
Néhány, nehéz körülmények között élő fiatal (akik a Weyland-Yutani vállalat egyik bányászbolygóján állnak alkalmazásban) arra az elhatározásra jut, hogy a jobb élet reményében új planétára teszik át a székhelyüket. Ehhez azonban szükségük van bizonyos eszközökre. Kapóra jön nekik, hogy a fejük felett halad el egy vélhetőleg elhagyatott céges űrállomás, amit gyorsan meg is látogatnak. A vágyott felszerelés mellett azonban a világegyetem legveszélyesebb szörnyetegei is ott lapulnak a komplexumban.
Történet terén a Romulus próbál visszakanyarodni a klasszikus epizódok egyszerűségéhez. Adott egy maroknyi, alapvetően egyszerű, könnyen értelmezhető motivációkkal rendelkező szereplő, akik egyik pillanatra a másikra szemben találják magukat a címszereplő szörnyetegekkel.
Ezzel a felütéssel és a kezdetben kissé lassú, de közel sem unalmas tempóval Fede Alvarez ügyesen ágyaz meg a figuráknak, miközben a sötét, kilátástalan atmoszférát is szépen építi jelenetről-jelenetre.
A gondok akkor kezdődnek, mikor néhány kisebb-nagyobb utalást követően egyre erőteljesebbé válnak a kikacsintások és a visszacsatolások a korábbi epizódokra. A készítők ilyen téren ismét túlzásba estek, hiszen a cselekmény második fele már tobzódik az ilyen pillanatokban, melyeket a legegyszerűbb és legszájbarágósabb stílusban prezentál a film.
Ez nem csak a mai hollywoodi viszonylatokban nevezhető túlzásnak, hanem a széria ismeretében is. Az Alien- mozik mindig is próbáltak újítani a már jól bejáratott formulán, hol több (Aliens) hol kevesebb (Alien: Resurrection) sikerrel. Alvarez ehelyett szépen beterítette filmjét a nosztalgia biztonságosnak tűnő takarójával.
Ez talán a Romulus legnagyobb hibája!
Ezen kívül az elfogult rajongók találhatnak következetlenségeket és logikátlan megoldásokat is a sztoriban, de ilyen téren azért jóval tolerálhatóbb a helyzet, mint a legutóbbi epizódok esetében (Prometheus, Alien: Covenant).
A vicc az, hogy a fentebb taglalt negatívumok ellenére a Romulus egy elképesztően szórakoztató horror-sci-fi!
A sok kikacsintás és erőltetett húzás ellenére az alapsztori az új karakterekkel teljesen jól megállja a helyét, köszönhetően a már említett komótos kezdésnek. Itt minden lényeges információt megkapunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk az előttünk álló, véres és hátborzongató kalandot.
Alvarez rendezői munkáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert hiába tobzódik itt-ott a múltidézésben, van annyira profi filmes, hogy ismerje és jól használja a műfaj alapvető (mégis, sokszor elhibázott) elemeit. Aprólékosan építi fel a feszültséget, jól adagolja az akciókat és a brutális képsorokat, miközben magát a sztorit is biztos kézzel görgeti a gyomorforgató és egyben rendkívül ijesztő finálé felé.
A film minden egyes pillanatán érződik az, hogy a készítői (élen magával a rendezővel) rajonganak ezért a szériáért és nem csak ismerik, de használni is tudják azok megoldásait.
Ez a szeretet és tisztelet a már említett problémákon is túlsegíti a végeredményt!
Ehhez persze kellett az is, hogy a főszereplőket egy kompetens gárda formálja meg. Első körben kissé furának tűnhet, hogy a középpontban egy rakás fiatal kapott helyett, azonban az ő jelenlétük teljes mértékben megalapozott és a színészek alakításait sem érheti panasz.
Cailee Spaeny kellően szimpatikus és szerethető "Ripley- utód", de az aktuális szintetikus figurát megtestesítő David Jonnson is remek teljesítményt nyújt. Sőt, ők ketten a Romulus igazi ütőkártyái, hiszen a közöttük húzódó "testvéri viszony" egy kifejezetten érdekes és érzelmes vonulata a történetnek.
Technikai szempontból szintén csak dicsérni lehet a legújabb Alien mozit. A díszletek rendkívül igényesek és hangulatosak (szépen igazodnak a korai filmek stílusához), a vérbő jelenetek hatásosak, a nagyobb volumenű akciók pedig elképesztően látványosak.
Az operatőri és a vágási munka pedig már csak hab a tortán, hiszen ezek is hozzátesznek ahhoz, hogy a látottak tényleg megadják a hamisítatlan Alien-atmoszférát.
Zenei fronton csak a kötelező köröket sikerült lefutnia Benjamin Wallfisch komponistának, de tételei még így is működőképesek és ügyesen tudják fokozni egy-egy jelenet hatását.
Kanyarodjunk vissza a múltidézés témakörére. A Romulus helyenként rendkívül hatásvadász módon bánik a nosztalgiával, de ennek ellenére a végeredmény mégis működik. Miért?
Egyrészt Alvarez van annyira kompetens (mi több, tehetséges) rendező, hogy előbb felépítse a saját Alien-játszóterét, mielőtt visszakacsintana a klasszikus irányokba.
Másrészt, annyira profi és hozzáértő módon van kidolgozva mind a sci-fi, mind a horror vonal, hogy ebbe még a helyenként ízléstelen utalások se tudnak igazán belerondítani. Ha kiradíroznánk az összes felmelegített elemet a Romulusból, akkor se esne szét a cselekmény, sőt, igazából akkor kapnánk egy kellően ütős Alien-mozit.
Igaz, a sztori és a hangulat akkor se lenne eredeti és átütő, viszont az a letisztult, sallangmentes vízió, amire a készítők elmondásuk alapján annyira törekedtek, akkor tudna igazán kiteljesedni.
Mindenesetre, az Alien: Romulus a széria jobban sikerült folytatásai közé tartozik, ami kellően igényes és szórakoztató formában szabadítja a közönségre a hőn szeretett idegeneket.
Ezen az úton maradva, némi kreativitással karöltve, kevesebb nosztalgikus visszacsatolással simán tovább lehetne szőni a xenomorphok történetét.
(Az Alien: Romulus augusztus 15-től a mozik műsorán)
Streamingstar: 8 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése