Árész az Olümposzról lefelé indult, de útja befelé vezetett.
Belső monológja úgy kongott a mellkasában, mint üres sisak a kőpadlón.
"Héra trónja üres. Rhea tűzhelye kihűlt. Én maradtam őrzőnek" – gondolta, miközben léptei por nélkül vitték a Lélekmezők ködje felé.
Először oda tért vissza, ahol anyái hangja még visszhangzott. A Lélekmezőn térdre ereszkedett. Keze a harmatos fűben Héra illatát kereste, Rhea dalát hallgatta a szélben. A gyász nehéz páncélként simult vállára, mégis tartotta.
Onnan tovább vitte lába, a Vasmező felé. Ott, ahol nagy hadvezérek estek el, a föld vasat termett vér helyett. A fű pengék hegyén nőtt, a levegő füst és ima keveréke volt.
És ott állt őrként Athéné.
Magas volt, homloka csak egy ujjnyival maradt Árész álla alatt. Páncélsisakot viselt, csiszolt bronzból, peremén bagoly szárnya rajzolódott. A sisak alól két szem világított, szürke, mint a hajnali ég vihar előtt, éles, mint a frissen köszörült dárda.
Tarkójáról hosszú, dús hajkorona omlott alá, ébenfekete, aranyszállal átszőve, és úgy lobogott a vasmező szelében, mintha élő zászló volna.
A látvány lélegzetet állított. Két isten, egy vérből, egy apától, a Villámok Atyjától. Egyikükben a háború tüze égett, másikukban a bölcsesség hideg fénye.
Egzotikusan szép volt, mint egy faragott templom, mely egyszerre hív imára és harcra. Vállán athéni olajág, csípőjén spártai lándzsahegy pihent.
A krónikák így jegyezték őket: Athéné és Árész, Athén és Spárta jelképei. Athéné a városfal, Árész a roham. Együtt tették teljessé Zeusztól kapott örökséget.
Athéné: „Testvér. Látom rajtad a gyászt, melyet két anya hagyott.”
Árész: „Rhea után Héra is elment. Egy évszak alatt két kéz engedett el. Azóta a holtakhoz fordulok tisztelettel, mert ők neveltek, mikor az élők távol jártak.”
Athéné: „Igazság szerint jársz. Aki tiszteli a holtat, az érti az élőt. Én melletted állok. Pajzsot tartok, ha kardod nehéz.”
Árész: „Morrigan a trón mellé férkőzött. Szavai mézet csepegtetnek atyánk fülébe.”
Athéné: „Szavak ellen pajzs a tiszta elme. Én tanítalak védekezni. Spárta ereje benned él, Athén fénye bennem. Együtt őrizzük az egyensúlyt.”
Árész azóta, hogy Rheát és Hérát szinte egyszerre veszítette el, másként hajolt meg a sírok előtt. Minden elesett hadvezérben anyái arcát látta.
A Vasmezőn állva a gyász úgy öntötte el, mint ár a partot. A világokban felborult az egyensúly háború és béke határán, mert a hadak istene felhagyott a játékos küzdelmekkel, és az élet és halál nagy kérdésein töprengett.
Morrigan érkezése még mélyebbre taszította ebbe a csendbe. Társ nélkül maradt, magány lett fegyvertársa. Ekkor a föld meghasadt a lábánál, hideg pára szállt fel, és megjelent Hádész, az Alvilág Ura. Köpenye éjből szőtt, koronája csontból faragott, szeme mély, mint a Sztüx.
Hádész: „Unokaöcsém. Látom rajtad a terhet. Héra hiányzik az Olümposzról, Rhea hiányzik a tűzhely mellől, Zeusz pedig idegen hangot hallgat.”
Árész: „Nagybátyám. Jöttél, mert a holtak nyugtalanok?”
Hádész: „Jöttem, mert te nyugtalan vagy. Aki gyászol, kaput nyit.”
Árész felemelte fejét, és hangja végigsöpört a Vasmezőn. Ez volt az ő drámai monológja:
„Anyáim! Héra, ki rendet font a csillagok közé! Rhea, ki kezemet fogta első lépteimnél! Halljatok! Trón üresen áll, atyánk füle idegen suttogást követ. Én, ki tőletek kaptam méltóságot és bölcsességet, itt állok vasban, vérben, és esküszöm: őrzöm, amit ránk hagytatok. Ha kell, csendben, ha kell, lángban. Hádész, vezesd hozzám emlékeiket, hogy erővé váljanak. Athéné, tartsd mellettem pajzsod. Én maradok.”
Szavára a Vasmező pengéi megrezzentek. Athéné sisakja alatt könny csillant. Hádész bólintott.
A történet itt megállt egy lélegzetre.
A Vasmező szíve nem földből volt, hanem emlékezetből.
A Dicséret Fala ott magasodott, ahol a legnagyobb hadvezérek estek el. Rozsdás pajzsokból rakták, élükkel az ég felé fordítva, mindegyikbe nevet véstek lándzsaheggyel. A szél végigfutott rajtuk, és a vas énekelt — mintha a holtak még mindig lélegeznének.
Hádész és Árész ott álltak, ketten a fal tövében. Hádész köpenye hideg párát eresztett a vasra, Árész páncélja forró maradt a gyásztól. Hádész volt az első, aki Árész lelkéről beszélt.
Hádész: „Unokaöcsém. Látom a lelked. Tűz ég benne, mégis füst fojtja. Nehéz, mint vizes köpeny vihar után.”
Árész: „Nagybátyám, a füst neve Morrigan.”
Hádész: „Tudom. Trónörökös sorsa mindig háborgó. Aki Zeusz vérét hordja, arra kard és suttogás egyaránt vár. Békét a korona ritkán ad.”
Árész ökle a falhoz csapódott. A pajzsok megcsörrentek.
Árész: „Megbecstelenített! A saját csarnokomban tett idegenné! Apám ellen uszít, kit tisztelek, kit szeretek most is, minden lélegzetemmel!”
Hangja felhasította a vasat.
Árész: „Hogy mondhatta az a némber azt, hogy én úgy szeretem apádat, mint te még soha. Hallod, Hádész? Az én számmal mondta ki, az én szívemmel takarózott!”
Hádész: „Hallom. Morrigan mérget csepegtetett Zeusz elméjébe, lassan, cseppenként, mint cseppkő a barlangban. Már ott tart, hogy téged vérvonalán kívül lát.”
Árész: „Mit lát?”
Hádész: „Kóbor lovagnak hív. Tékozló istennek kiált ki a trónteremben. Azt mondja, Héra titkot vitt magával, Rhea árnyékot hagyott. És Zeusz hallgat rá.”
Árész térdre rogyott a vasfűbe. A dráma nem a kardjában volt, hanem a torkában.
Árész: „Apám karja emelt fel születésemkor! Az ő villáma égett az ereimben! Most egy jövevény formálja újra az arcomat az ő szemében? Elvesztettem anyáimat, és most atyámat is elveszítem, szó által, harc nélkül?”
Ekkor változott meg a levegő. A Vasmező hidegébe tavasz illata szökött — nedves föld, gránátalma, friss hajtás.
Persephoné lépett elő a ködből. Hádész felesége dolga végeztével érkezett, de szeme nem férjét kereste először.
Magas volt, karcsú, mint a nyírfa tavasszal. Hajában búzavirág kékje, ruhája föld színe, lépte nyomán a vasrozsda halvány zöldre váltott egy pillanatra. Tekintete Árészra esett, és ott maradt.
A Háború Istene felnézett rá. A gyász páncélján repedés futott végig. Persephoné ajka megnyílt, és a romantika ott vibrált a két isten között, mint húr két kard között.
Persephoné: „Mindig is vonzott a Háború.”
Elpirult azonnal. Szeme lesütötte, ujjai a köpenyét gyűrögették, mintha túl sokat mondott volna egy pillanat alatt. Zavarában gyorsan témát váltott, hangja komolyra váltott.
Persephoné: „Árész... megváltoztál. Látom arcodon. Morrigan mérgezi Zeusz elméjét, míg téged lelkileg szorongat. Éjjelente a nevedet forgatja, nappal a hiányodat festi árulásnak.”
Árész: „Érzed?”
Persephoné közelebb lépett, keze egy pillanatra megérintette Árész alkarját, ahol a páncél véget ért. A tavasz melege összeért a háború tüzével.
Persephoné: „Érzem. Hádész látja a holtakat, én látom az élőket. Zeusz szíve most ködben jár. Téged keres benne, de Morrigan arcát mutatja neki tükörként.”
Hádész figyelte feleségét és unokaöccsét, és bölcsen hátrébb lépett egy lépést.
Hádész: „Látod, Árész? A trónörökös nem kard által bukik, hanem amikor egyedül marad. Te most egyedül állsz a falnál. Athéné pajzsa messze, atyád füle zárva.”
Árész felállt. Szeme könnyes volt, de hangja acél.
Árész: „Akkor állok egyedül! Ha apám engem kóbor lovagnak hív, én akkor is az ő vérét viszem! Ha Morrigan azt mondja, jobban szereti, mint én valaha, hazugságát a Vasmező visszhangozza majd vissza rá! Én nem kérek trónt, csak igazságot anyáim nevében!”
Persephoné megremegett a szó erejétől. Kezét még egy pillanatra rajta hagyta.
Persephoné: „Maradj így. Mert így vagy igazán félelmetes. És így vagy igazán szerethető.”
A Dicséret Fala mögött felzúgott a szél. A holt hadvezérek nevei csengtek, mintha tapsolnának.
Hádész bólintott.
Hádész: „A mag elvetve. Most meglátjuk, ki arat.”
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése