Wes Anderson azon kevés hollywoodi rendezők táborát erősíti, akik még a mai, erősen látvány és folytatás orientált világban is képesek nagy stúdiók égisze alatt, neves színészekkel és viszonylag magas költségvetéssel megtámogatva kellően egyedi és szerzői darabokat készíteni.
Azok a nézők, akik otthonosan mozognak a filmek világában, már többször is találkozhattak Anderson nevével, hiszen a direktor viszonylag már régóta űzi a szakmát és a neve már szinte egybeolvadt a nagy sztárokat felvonultató, csupaszív történetekkel, melyek rendkívül kreatív vizualitással bírnak.
Eddig három alkotást láttam Andersontól ( Utazás Darjeelingbe, Holdfény királyság, A Grand Budapest Hotel,) és igazából mindegyik kellemes élményt nyújtott számomra.
Megmondom őszintén, az Asteroid City esetében nem is vártam mást, csak azt, hogy nagyjából elérje azt a szintet, mint a fentebb említett produkciók. Ez az én esetemben annyit takar, hogy egy könnyed hangulatú, azonban komoly témákat is érintő stíluskavalkádra voltam felkészülve, amit végül megkaptam. Azonban közel sem olyan formában, mint amire számítottam.
A cselekmény fő helyszíne a címszereplő sivatagi kisváros, ahol valamikor az '50-es évek tájékán megrendezésre kerül egy tudományos verseny. Ide érkeznek meg főszereplőink (egy megözvegyült fotós, egy kissé kiégett színésznő, egy morcos nagypapa, stb.) akik aztán a történet folyamán különböző kalandokba keverednek.
Ennyi alapján azt gondolhatnánk, hogy ez egy tipikus családi vígjáték, amit majd a rendező egyedi kézjegye emel ki a középszerből. A sztori azonban egy másik síkon is elindul, ahol egy író munkáját követhetjük nyomon, aki Asteroid City című darabját szeretné színpadra ültetni.
Ez azért már kissé izgalmasabb kontextusba helyezi a filmet, ami tele van önreflektív poénokkal és utalásokkal, hiszen már a játékidő elején világossá válik, az, amit a poros kisvárosban láthatunk, nem más, mint egy, a cselekmény világán belül íródott mű eljátszása. Így a színészek úton útfélen kiesnek szerepeikből, esetleg egy az egyben kiszólnak hozzánk, Nézőkhöz.
Az ilyen fajta elbeszélést nagyra tudom értékelni, hiszen ez nem csak plusz dimenziót adhat a látottaknak, de rendkívül mély gondolatok számára is megágyazhat.
Az Asteroid City esetében az a probléma, hogy Anderson rendkívül sokat markolt és érzéseim szerint a felvetett témák közül nagyon keveset tudott épkézláb módon kibontani a cselekmény során.
Itt van egy író, aki próbálja tökéletesíteni a művét és színpadra állítani azt. Ez a szál rendkívül sok érdekes kérdést felvet azzal kapcsolatban, hogyan is viszonyul egy alkotó a művéhez, milyen gondolatok mentén próbálja elérni azt, hogy a megfelelő kezekben keljen életre az a világ, amit megálmodott.
Később aztán magába a színházi előadásba is betekintést nyerünk, ahol a rendező és az aládolgozó színészek próbálják megvalósítani az eredeti író agyszüleményét.
És ugye itt van Asteroid City, a kisváros a fura figuráival. A film jelentős része itt játszódik, tehát azt láthatjuk, ahogy előttünk valósul meg a fentebb taglalt darab.
Ez így leírva zavarosnak tűnhet, viszont Anderson ügyesen mozgatja a szálakat, így végig világos az, hogy melyik jelenetben éppen melyik síkon is járunk.
A gond az, hogy a különböző szálakon felvetett kérdések ebben a nagy egészben egyszerűen elvesznek.
Negyedik falat ledöntő kacsintgatások, betekintés a művészek világába, '50-es évek sci-fi klasszikusait megidéző hangulat, fekete-fehér képek, gyászfeldolgozás, fiatalok ártatlan románca és még sorolhatnám.
Ez mind megjelenik az Asteroid City-ben, de egyik sztorielemre se lehet igazán rácsatlakozni, mert elképesztően tömény a tálalás és nagyon sok gondolat marad parlagon.
Megmondom őszintén, az első 20 percben tudtam igazán értékelni Anderson agymenését, mert itt még azt hittem, hogy a későbbiekben össze lesz rántva a narratíva és végül kisül valami "kézzelfogható" a nagy egészből.
De aztán rá kellett eszmélnem, hogy nem így lesz.
Végig olyan érzésem volt, mintha az Asteroid City az alkotásról, az alkotói folyamatokról és úgy összességében a filmkészítésről szeretett volna szólni, de ahogy elkezdtem volna ezen a vonalon haladni, mintha Anderson tudatosan kihúzta volna alólam a szőnyeget.
Mindezek ellenére, azt meg kell hagyni, technikailag iszonyat erős alkotásról van szó, ami minden egyes képkockáján magán viseli alkotója kézjegyeit. Legyen szó az operatőri munkáról (szűk, de mégis zsúfolt beállítások) helyszínekről és díszletekről (élénk színhasználat, színpadias, mégis élő-lélegző terek) vagy éppen vágásról (a több szálon futó sztori összeseprése). Ezekhez pedig párosul még Alexandre Desplat remek zenei aláfestése.
A másik oldalon azonban ott van a kusza, rendkívül sok mindenbe belegabalyodó történet, a helyenként erőltetett dialógusok és a többször is fárasztóvá váló poénok.
A színészi játék meg olyan, amilyen. Hiába a brutális szárparádé (csak egy gyors felsorolás: Tom Hanks, Jason Schwartzman, Scarlett Johansson, Bryan Cranston, Liev Schreiber, Maya Hawke, Steve Carell, Willem Dafoe és még lehetne folytatni), egy-két viccesebb, érzelmesebb jelenetet leszámítva senki nem tud igazán érvényesülni. A nagy nevek szépen belesüppednek Anderson szövevényes káoszába.
Azonban még így sem mondanám azt, hogy az Asteroid City rossz lenne. Nem, ez bizony egy figyelemreméltó szerzői alkotás, ami egész egyszerűen nekem sok volt. Túl tömény, túl harsány, túl Wes Anderson.
Ettől függetlenül, akik szeretik az egyedi megközelítésű, közel sem az átlagos történetmesélést alkalmazó, egyedi stílussal bíró alkotásokat, bátran tegyenek vele egy próbát. Sőt, lehet még abból a se eleje-se vége gondolatfolyamból is ki tudnak valamit hámozni, amibe nekem sajnos beletört a bicskám.
(Az Asteroid City június 8-tól a mozik műsorán!)
Streamingstar: 5 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése