A Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves lassan indul, de hamar egy élvezetes blockbuster filmmé válik, amelyben keveredik az akció, a humor és a szív. A John Francis Daley és Jonathan Goldstein által rendezett film a Dungeons and Dragons gazdag és változatos világát használja ki, hogy ugyanazt a történetet mesélje el, mint amit egy valódi Dungeons & Dragons-társasjáték / videojáték során mesélnénk el, ahol lényegében egy csapat össze nem illő karakter legyőzi a kihívásokat, hogy teljesítsen egy adott küldetést, és közben megmentse a világot. Bár sem a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves karakterei, sem a cselekménye nem különlegesen egyedi, a film a humornak és a szívnek a legjobb Dungeons & Dragons-kampányokban megtalálható egyensúlyát hozza, bár egy kis időbe telik, amíg a film igazán megtalálja a hangulata.
A Dungeons and Dragons volt az első olyan asztali táblásszerepjáték, amely a játékosok számára lehetőséget adott arra, hogy közösen meséljenek el egy történetet hősökről és gonosztevőkről egy fantasy világban, amit néhány kocka dobásával alakíthatták történetüket. A Dungeons & Dragonshoz több világot is építettek, elsősorban azért, hogy segítsék a játékosokat abban, hogy saját történeteiket meséljék el az asztal körül.
A Dungeons & Dragons talán legismertebb világában, a Forgotten Realmsban játszódó Honor Among Thieves középpontjában Edgin (Chris Pine) és Holga (Michelle Rodriguez), egy tolvajpár áll, akik egy rosszul sikerült betörés után próbálják visszaszerezni az életüket. A börtönből való merész szökés után Edgin és Holga felfedezik, hogy egykori társuk, Forge (Hugh Grant) Neverwinter városának befolyásos politikusa lett, és sikeresen ellenük fordította Edgin lányát, Kirát. Miután megtudják, hogy Forge volt a felelős Edgin és Holga bebörtönzéséért, a duó felbérli régi barátját, Simont (Justice Smith) és az újonnan érkezett Doricot (Sophia Lillis), hogy bosszút álljanak Forge-on és a varázsló szövetségesén, Sofinán (Daisy Head).
A Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves bevezető felvonása helyenként esetlen és durva, szinte mintha a szereplők és a forgatókönyv sem tudnák, mit kezdjenek a forrásanyaggal. Az expozíció is durva tud lenni, különösen, amikor a karakterek szinte kínos egyenességgel magyarázzák el a teljes háttértörténetüket. Amint azonban a film abbahagyja a szereplők motivációinak, személyiségének és képességeinek elmesélését, és ehelyett elkezdi megmutatni, hogy mire képesek, a film igazán beindul, és végül megtalálja a varázsát.
A film fordulópontja Xenk, a Rege-Jean Page által alakított népi hős típusú paladin bemutatkozásán múlik, aki egy kritikus és rövid pillanatban segíti a karaktereknek a továbbjutást. Ugye mindenkinek ismerős ez a cameo, főleg MMORPG videojátékokból, hogy hiába vagyunk 4-en egy partyban, mindig lesz egy olyan NPC hős, aki egyengeti kalandos útjainkat, de csak egy darabig. Xenk a következő fokozatba küldi a filmet, világos célt ad a kalandozó társaságnak, és ad nekik valamit, amire reagálniuk kell. Lootolniuk kell, méghozzá egy varázssisakot. Holga első ereklye itemje, a fejszéje után a varázslónk is megtalálta végül a legnagyobb zsákmányt, amit magán viselhet. Bár a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves-ben való megjelenése viszonylag rövid, Page kitörő sztár a szerepében, és úgy tűnik, hogy egy potenciális Dungeons & Dragons-franchise jövőbeli arca lehet, különösen, mivel karaktere kötődik az beigért "nagy gonosz" Szass Tamhoz.
Page-en kívül az alapszereplők többnyire úgy tűnik, jól értik a szerepüket. Pine-ból árad a karizma még akkor is, amikor személyes kudarcaival szembesül, míg Smith megtalálja a módját, hogy eljátssza karaktere önbizalomhiányát anélkül, hogy túlságosan elkeserítő és idegesítő lenne. Az is tetszett, hogy Rodriguez Holga inkább a sztoicizmusra és a magabiztosságra támaszkodik, mint a D&D barbárokat jellemző dühre, a Fast filmek sztárja itt egy barbár tankot alakított, elég meggyőzően. Minden hősnek megvoltak a maga küzdelmei is, amiket le kellett küzdenie - Pine Edginje még mindig a felesége elvesztése miatti gyásszal küzd, Holga két család elvesztésével is küzd (klánjátból száműzték, a férje pedig elhagyta, aki miatt előbb száműzték), Simon pedig azzal küzd, hogy méltó varázsló legyen a mágus családi-vonalhoz, akinek a mágiáját folyamatosan szabotálja a saját önbizalomhiánya. Egyedül Doric, a druida marad statikus a filmben - elismeri, hogy előítéletei vannak az emberekkel szemben, de úgy tűnik, mintha a fejlődése passzív lenne, mivel folyamatosan belemegy újdonsült szövetségesei csínytevéseibe.
Meglepő módon a leggyengébb színészi teljesítményt a főgonoszok nyújtják - Hugh Grant félszeg alakítást nyújt, teljesen unja magát az egész film során, Daisy Head Sofina-ja pedig általános és felejthető. Ez utóbbi valószínűleg a forgatókönyv hibája, de Grant alakítása kizárólag egy félénk mosolyból és olyan őszintén előadott sorokból áll, mintha valaki vissza akarna jutni részegjárva a kellékes lakókocsijához. A jó főgonosz hiánya talán a film legnagyobb hibája, bár Forge jelenléte és története sok motivációt ad a karaktereknek, tényleges megjelenése és tettei a filmben sajnos túl rövidek és túl általánosak ahhoz, hogy emlékezetesek legyenek.
Az akciójelenetek többnyire feszesek, és teljes mértékben kihasználják a Dungeons & Dragons furcsaságait. A film akkor csillog igazán, amikor a karakterek valóban Dungeons & Dragons-os dolgokat csinálnak, kezdve attól a jelenettől, amikor Doric megszökik a Várból a dicsőített Vad Alak képessége segítségével, egészen addig a vicces részig, amikor Simon megpróbál elmenekülni a dühös színházlátogatók tömegéből a kiszámíthatatlan mágiáját használva a pénz lopáshoz. A film legjobb része egy hosszabb jelenet az Underdarkban, ahol a karaktereket (és thayai üldözőiket) Themberchaud, egy elragadóan pufókás vörös sárkány üldözi. Themberchaud ámokfutása egyszerre halálos és féktelen, és nem tudsz nem szurkolni a sárkánynak egy kicsit, ahogy szó szerint a 4-fős + 1 NPC parti után gurul, hogy gyors falatokat keressen.
Bár Themberchaud CGI-je nem igazán a film csúcspontja, hiszen ilyen kinézetet még egy Diabloban vagy Witcherből is ki lehet hozni, de egyébként a film a lehető legtöbb gyakorlatias effektust is felhasználja, különösen, ha humanoid (vagy korábban humanoid) karakterekről van szó. A tabaxi, az aarakocra, a yuan-ti és az animált hullák mind effekteket használnak, ami egy kis hitelességet és bájt kölcsönöz a filmnek, szinte mintha tisztelegne az olyan klasszikus fantasy filmek előtt, amelyek tudták, hogy a filmvarázslat több, mint néhány utólagos effekt. Az egyik legnagyobb aggodalmam a Dungeons & Dragons kapcsán az volt, hogy egy CGI-s lötyögés lesz, de szerencsére a filmkészítők tudták, hogy a CGI-t csak azokra a részekre tartogatják, amelyeket nem tudnak bábokkal és gyakorlati effektekkel reprodukálni.
Az igazság az, hogy a Dungeons & Dragons játék gyakran akkor a legjobb, amikor a legnevetségesebben kiszámíthatatlan és egyenesen ostoba. Jonathan Goldstein és John Francis Daley társírók/rendezők, valamint Michael Gilio író megpróbálják újra alkotni a játék "szükségünk van egy tervre" szerkezetét egy olyan forgatókönyvben, amely gyakran úgy tűnik, mintha menet közben találná ki magát. Pine mindig csak fundamentál. de rohadt jól áll neki ez a rogue, haramia - kém stílus, hiszen az ötleteivel csak sodródik az árral, és legtöbbször társainak köszönheti azt hogy a teljes parti túlélte azt, amit. Vagy csak úgy tesz, mintha így lenne. Bár ez ambiciózus módja egy fantasyfilm megközelítésének, a tét kiiktatásával és a könnyedség erőltetésével furcsa módon nem kielégítő szakaszokat eredményez a végtermékben. A mesterséges spontaneitás szinte lehetetlen, és a "Betyárbecsület" túl nagy része olyan, mintha egy kacsintással és bólintással bontakozna ki, ahelyett, hogy törvényesen durva lenne, a pillanatnak megfelelő és friss. Vannak olyan szakaszai a filmnek, amelyek Sam Raimi "A sötétség serege" című filmjének szeszélyes káoszát idézik - beleértve egy nagyszerű jelenetet a beszélő halottakkal -, és a film gyakran a "Galaxis őrzői" "szedett-vedett mentőcsapatának" hangulatát idézi. Mégis, a film sokszor úgy játszik, mintha csak megjátszaná azt, amit az alkotók szeretnek a játékban, ahelyett, hogy megpróbálná lefordítani azt egyik médiumból a másikba.
Összességében élveztem a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves-t, a nyitó felvonás ellenére. Egy kicsit megragadta azt az örömöt és szórakozást, ami a Dungeons & Dragons játékból fakad, miközben hűséges (de nem túl komoly) a forrásanyaghoz. Azzal, hogy rájött, hogy a Dungeons & Dragons erőssége nem a játékszabályokban vagy az azt támogató világokban rejlik, hanem sokkal inkább abban a belső szórakozásban, ami abból fakad, hogy fantasy csínytevésekbe keveredünk olyan emberekkel, akiket szeretünk, a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves egyszerre élvezetes és hűen képviseli magát a köré kiépített táblás és - videójátékokat.
Streamingstar: 8 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése