Tyler Rake: A kimenekítés 2. (2023) - Kritika

2020 elsősorban azért lett emlékezetes év, mert a világra rárúgta az ajtót a COVID-járvány és egyik pillanatról a másikra forgatta fel az életünket. Ez a hirtelen jött válsághelyzet igazából az összes társadalmi réteg hétköznapjait felborította, ez alól pedig a filmipar sem képzett kivételt. 

A mozik elég hosszú időre bezárták kapuikat, a már bejlentett produkciók gyártása is leállt, a stúdió vezetők pedig csak a fejüket vakarták. A streaming ezzel szemben újult erőre kapott, ez pedig teljesen érthető. 

A bezárkózott embertömegek sehol máshol nem tudtak friss néznivalóhoz jutni, csak ezen felületeken, ehhez pedig hozzátartozik még az is, hogy rengeteg nagy cég passzolta le mozikba szánt alkotásait különböző szolgáltatóknak.

Ebben az ínséges időszakban debütált Netflixen a Tyler Rake: A kimenekítés, ami hamar óriási sikert aratott. Ezt a népszerűséget persze könnyen a járványhelyzet számlájára lehetne írni, de a valóság az, hogy Sam Hargrave akció-őrülete annyira megkapóra sikeredett, hogy az valószínűleg a "békeidőkben" is szép kört tudott volna lefutni.

A Russo-tesók (Amerika Kapitány: A tél katonája, Bosszúállók: Végtelen háború) produceri és írói közreműködésével készült darab a John Wick-iskola tanításai mentén haladt: rendkívül precíz, hosszan kitartott tűzpárbajok, csonttörő bunyók és többségében kézzelfogható trükkök alkalmazását részesítette előnyben.

A végeredmény közel sem lett formabontó vagy eredeti, viszont kiválóan tudta hasznosítani a műfaj legnagyobb sablonjait, a kaszkadőrmúlttal is rendelkező Hargrave pedig biztos kezekkel vezette végig főhősünk útját a vérgőzös csörték mezején.

Ahogy már említettem, a siker nem is maradt el, így pár héttel a bemutatót követően fel is röppent a hír, érkezik a folytatás. A probléma csak annyi volt, hogy Tyler Rake elég leharcolt állapotba került az első rész végén (konkrétan meghalt). Persze, a készítők a befejezés során hagytak némi kiskaput a folytatás számára, de jól láthatóan azzal is számoltak, hogy A kimenekítés csak egyszeri móka lesz.
Erre fel alig telt el 3 év és már itt a második etap!

Jól ismert tény az, hogy az igazi akcióhősök képtelenek meghalni, legrosszabb esetben is csak több idő kell nekik arra, hogy újra formába jöjjenek. Tyler Rake-nek 9 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy a klinikai halálból visszatérve rehabilitálja magát. Már épp elkényelmesedne a korai (de teljes joggal megérdemelt) nyugdíjazásában, mikor új megbízást kap: egy grúz börtön mélyéről kell megszöktetnie egy anyát és az ő gyermekeit. Rake nem gondolkozik sokat a dolgon (főleg, miután kiderül, személyes szálak is fűzik az ügyhöz), hamar beleveti magát az akcióba.

A Joe Russo nevéhez köthető forgatókönyv jelen esetünkben is egyszerű, mint egy lapostányér. A kötelező felvezetésben kapunk némi emlékeztetőt az előző epizódból, majd felvázolásra kerül az alapszituáció, kap némi plusz hátteret a főszereplőnk és már indul is a móka. 

Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben sokan fognak rugózni azon, mennyire primitív és sablonos a történet, viszont Hargrave beton-biztos víziója ismét van olyan erős, hogy simán a háttérbe szorítja a történet hiányosságait. 

Sőt, Russo munkájával sincs különösebb baj, legalábbis ami a karaktereket illeti. Félreértés ne essék, a szereplők is végtelenül leegyszerűsített figurák, viszont kapnak annyi hátteret, hogy lehessen értük szorítani a hajmeresztő zúzások során.

De az akciók technikai kivitelezése az, ami miatt érdemes beszélni erről az őrületről!
Két, kifejezetten hosszú csörte adja a film gerincét, melyek minden egyes mozzanata aranyat ér. Az első, grúziai ámokfutás szinte teljes egészében azt az érzetet kelti, mintha egy folyamatos, vágás nélküli golyózáporba csöppennénk. Manapság rengeteg produkció próbálkozik ehhez hasonló jelenetekkel, de itt tényleg azt éreztem, hogy funkciója van ennek a megoldásnak. 

Egyrészt rendkívül feszült atmoszférát teremt, nagyon könnyen bevon minket, Nézőket, az események középpontjába és  azt érezhetjük, hogy a részesei vagyunk a börtönlázadásnak, majd az azt követő hajszának. De ennek a megoldásnak köszönhető az is, hogy az akciók végig jól követhetőek, érezni az ütések súlyát, a kések hússzaggató pengéjét és a golyók csontrepesztő erejét. 

Már ebből kikövetkeztethető, hogy itt nincs finomkodás és a durvulás elől gyorsan elforduló kameramunka. Nem, itt a brutális erőszak egyenesen belerobban az arcunkba, ezzel is aláhúzva azt, hogy itt igenis súlya van az összecsapásoknak.

A második nagy ütközet már a hagyományos filmnyelvet követi és ugyan ott sincsenek ész nélkül elkapkodva a jelenetek, párhuzamosan már több szereplőt is követhetünk egy azon időben. Viszont erre a szcénára sem lehet panasz, hiszen itt is sikerült kihasználni a helyszín adta lehetőségeket (egy magas toronyház és annak parkolója), végig ötletesek a koreográfiák, miközben az átláthatóság is megmarad.

Az igazat megvallva, az első rész is hasonlóan építkezett, ott is az első csörte szolgált arra, hogy minél jobban bevonjon minket az eseményekbe, hogy a későbbiekben aztán a "hagyományosabb" módszerrel éljenek az alkotók. 

Ez viszont most is működik, főleg azért, mert újfent remek ötletekkel rukkoltak elő a készítők és jól láthatóan most sem az volt a cél, hogy minél könnyebben megússzák az akciókat. Nem, mindkét filmen érződik a rendező törekvése arra, hogy a lehető leglátványosabb és legextrémebb módokon valósítsa meg ezeket a képsorokat. 

Nem is húznám tovább az ömlengést, vizualitás szintjén sikerült megugrani az előzmény szintjét, pedig már az is magasra rakta a lécet.

Maga a sztori is működik, hiszen hiába rém egyszerű, a technikai kivitelezés olyan erős az első másfél órában, hogy simán eltekinthetünk egy-két kacifántosabb megoldástól. A karakterek pedig pont annyira árnyaltak, hogy érdeklődéssel, mi több, izgalommal kövessük őket pokoljárásukon.

A színészek ugyan semmi kiemelkedőt nem tesznek le az asztalra, de hozzák azt, amit elvárhatunk a műfajban. Chris Hemsworth ismét meggyőző és karizmatikus hős, de a mellette feltűnő Golshifteh Farahani is bebizonyítja, hogy van helye a zsánerben. Rajtuk kívül még két ismertebb név tűnik fel a játékidő során, de az ő személyüket nem szeretném lelőni (arra ott vannak az előzetesek), már csak azért sem, mert olyan kevés teret kapnak, hogy igazából lényegtelen ennél több karaktert pazarolni rájuk. 

A kimenekítés 2. tökéletes folytatás lenne, ha tegy 90 perces alkotásról beszélhetnénk. A probléma az, hogy a második nagy "balhét" követően még vár ránk fél óra, ahol erőteljesen megbicsaklik a lendület.

Emlékezetes finálé helyett kapunk egy, az előzményekhez képest szinte minimalistára hangszerelt befejezést. Itt is akad pár véresebb képsor, de a korábban látott, epikus méreteket öltő zúzásokat elfelejthetjük, hogy aztán az utolsó jelenetek egy az egyben felvezessék a folytatást. 

Olyan, mintha az alkotók maguk is elfáradtak volna a sztori végére, sőt, mintha a költségvetést is elemésztették volna a korábbi látványosságok. 

Persze, azt is értem, hogy nehéz lett volna már hova fokozni a téteket és alapvetően a történet szempontjából is indokolt volt egy kissé személyesebb útra terelni az eseményeket, de ez jelen esetünkben elég rosszul sült el.

Úgy éreztem magam a stáblista legördülése után, mintha egy ötcsillagos étterem díjnyertes fogásai után desszertként elém löktek volna pár szem sajtos pogácsát. Bőven el lehet rágcsálni azokat is, de az előzmények ismeretében azért magasabban lett volna a léc.

A lezárásnál meg aztán végképp biztosra ment a film, itt már jó előre konkrétan felvezetésre került a harmadik  rész. Ez mondjuk érthető, sőt, nincs is vele baj az összképet nézve, de ez sokkal kellemesebb szájízt hagyott volna maga után, ha erősebb az utolsó félóra. 

A végeredmény azonban még így is egy bivalyerős akciófilm, ami ugyan nem találja fel a spanyolviaszt, de még így is elképesztően igényes és szórakoztató élményt adhat a műfaj rajongóinak. 

(A film megtalálható a Netflix kínálatában!)

Streamingstar: 8 star