" Mr. Cikkíró, mint tudja, július 13.-tól bemutatásra kerül a Mission: Impossible- A leszámolás (1. rész) a hazai mozikban. Ennek apropóján lenne itt egy feladat. A küldetése, amennyiben vállalja, megnézni premier előtt az eddigi epizódokat, ezt követően pedig átfogó véleményt formálni a filmekről és magáról a teljes szériáról. Amennyiben sikerül teljesítenie a feladatot, magáé lesz a dicsőség, azonban ha elbukik, a StreamingStar semmilyen felelősséget nem vállal a kudarcáért. A döntés az Ön kezében van."
Ezt az üzenetet tartalmazta az a kis kazetta, amit nem rég a postaládámban találtam, majd miután meghallgattam, 5 másodpercen belül elfüstölt. Vállaltam a küldetést.
Viccet félretéve, jelen cikkem tárgya a Tom Cruise pályafutásán átívelő Mission: Impossible széria lesz, ami annak idején még egy izgalmas kémthrillerként indult, hogy aztán napjainkra az egyik legsikeresebb akciósorozattá nője ki magát.
Vágjunk is bele!
Mission: Impossible (1996)
Mr. Cruise lehetetlen küldetéseinek Bruce Geller azonos című televíziós sorozata, az 1966-ban indult Mission: Impossible ágyazott meg. A széria középpontjában egy titokzatos ügynökség (az IMF- Impossible Mission Force) alatt dolgozó csapat állt, akik az évadok során rengeteg rázós küldetésben vettek részt.
Ezt a kiindulásipontot tartotta meg Brian De Palma '96-os feldolgozása is.
A sztori szerint az IMF csapatának egy ügynöklistát kéne megszereznie a gazfickók elől, azonban az akció befuccsol, az eseményeket csak a forrófejű Ethan Hunt éli túl. Ethan feladata lesz az, hogy visszaszerezze a névsort tartalmazó diszket, ezen felül pedig ártatlanságát is bizonyítania kell, hiszen a mögötte álló szervezet szemében ő az áruló, aki miatt kudarcba fulladt a küldetés.
A Mission: Impossible egy rendkívül erős thriller, amiben már ott vannak azok az elemek, amiket a későbbi folytatások a csúcsra járattak (minél őrültebb szituációk, magas fordulatszámon pörgő akciók). Azonban De Palma alkotása elsősorban a feszültségre és a csavaros forgatókönyvre épít. Itt még nem érik egymást a "lehetetlen küldetések", a sztori a finálét leszámítva igyekszik a realitás talaján mozogni.
Ez persze kissé szokatlannak érződhet, legalábbis akkor, ha a folytatások ismeretében tekintünk vissza az első epizódra.
Ez viszont senkit ne ijesszen meg, Ethan Hunt első kalandja így is egy remek darab, csak még nem az a száguldó adrenalinlöket, mint a későbbi darabok.
De Palma remek stílusérzékkel vezeti végig a cselekményt (nem véletlen tartották őt az egyik legtehetségesebb Hitchcock-imitátornak), miközben a színészek is kifogástalan alakítást nyújtanak. Tom Cruise mellett olyan nevekkel találkozhatunk a stáblistán, mint Jon Voigt, Jean Reno, Ving Rhames, Vanessa Redgrave és Kristin Scott Thomas.
A produkciót technikai oldalról sem érheti panasz, hiszen a látvány még mai szemmel is kiváló. Egyedül talán a film végi helikopteres üldözésre lehet ráfogni azt, hogy kissé eljárt felette az idő.
Azonban a remek operatőri és vágói munka még az itt látható gyengébb effekteket is képes feledtetni.
Mindent összevetve, az első M:I egy rendkívül profin összerakott darab, ami nem véletlenül véste bele magát a popkultúrába, hiszen tele van emlékezetes jelenetekkel ( a félresikerült küldetés, Hunt behatolása a CIA adattárába), nagyszerű alakításokkal és zseniális rendezői húzásokkal. Danny Elfmann kiváló zenéje pedig már csak hab a tortán (igaz, az eredeti főcím Lalo Schifrin érdeme).
A tévésorozat rajongói azonban nem voltak ennyire elégedettek a végeredmény láttán, hiszen De Palma és a forgatókönyvírók ( David Koepp, Robert Towne) elég sok merész változtatást eszközöltek az eredeti alkotáshoz képest. Az egyik ilyen maga a főszereplő, Ethan Hunt, aki végig a középpontban áll.
Ezzel szemben a régi verzióban leginkább a csapatdinamikán volt a hangsúly és persze Jim Phelps figuráján. Teljes mértékben megtudom érteni azokat, akik kifogásolták az új megközelítést, de az M:I önálló mozifilmként remekül működött és a siker sem maradt el.
Streamingstar: 8 star
Mission:Impossible II. (2000)
A második részre 4 évet kellett várni, a rendezői széket pedig egy De Palmához hasonló, rendkívül stílusos alkotó foglalta el, John Woo.
A heroic bloodshed műfaj koronázatlan királyának vezetésével egy, az elsőnél is őrültebb küldetésre számíthattunk, azonban a végeredmény annyira megosztóra sikerült, hogy a rajongók mind a mai napig vitákat folytatnak arról, hogy a M:I 2. akkor egy lesajnált klasszikus, vagy egy félresikerült kisiklás.
Én valahol a két tábor közepén állok, de nézzük, miről is van szó.
Ethan Hunt ezúttal egy halálos vírus nyomába ered, amit egy rossz útra tért egykori IMF ügynök szeretne megszerezni.
Igazából ennyi lenne a második rész alapja és számomra már itt kezdődnek a problémák. De Palma alkotása se újította meg a kémfilmek zsánerét, de végig képes volt fentartani a feszültséget és ügyesen adagolni a fordulatokat. Ehhez képest Woo egy végtelenül egyszerű és sablonos cselekményt prezentál, amiben sokkal nagyobb hangsúly helyeződik a már-már szappanoperákat idéző, giccses romantikára, mintsem a csavaros átverésekre.
Az M:I. 2. eredetileg egy közel három és fél órás akció-eposznak lett szánva, azonban a producerek nem akartak egy ilyen vaskos filmet a nézők elé tárni, így a végső verziót lecsapták 120 perc környékére. Ez a csonkolás sajnos érződik is a sztorin.
A felütést követően elég lassan indulnak be az események, első körben azt láthatjuk, ahogy Ethan Hunt szerelembe esik egy női tolvajjal, a későbbiekben ez a románc lesz a sztori egyik mozgatórugója. A probléma az, hogy hiába kap egész sok játékidőt ez a szál, rendkívül összecsapottnak érződik. De talán ennél is nagyobb baj az, hogy Woo a végletekig tekeri az érzelmeket, így a nagy egymásra nézések és a forró csókok között azt észlelhetjük, hogy patakokban ömlik a giccs a képernyőből.
Szép lassan azért csak beindulnak az akciók is, de ilyen téren is elfelejthetjük az előző rész visszafogottságát. Itt aztán kő kövön nem marad, tűzpárbajok egymás hegyén-hátán, megfűszerezve rengeteg lassítással, galambokkal és olyan mutatványokkal, melyek aztán végképp ellentmondanak a fizika törvényeinek.
Ez az eltúlzott látvány persze Woo védjegye, korábbi alkotásaiban működtek is ezek a stílusjegyek, de a M:I világába belehelyezve már-már paródiaként hatottak.
Maguk a karakterek is rendkívül átlagosak, Ethan Hunt egy romantikus hős lett, az ellenlábas egy tenyérbemászó pojáca, a mellékszereplők pedig szót sem érdemelnek (hiába van itt Ving Rhames, Brendan Gleeson vagy éppen Anthony Hopkins).
A zene az, amit nem érhet panasz. Hans Zimmer nagyszerű tételeket komponált a képsorok alá, így még a legeltúlzottabb zúzások is parádés aláfestést kaptak.
Ezek alapján az érződhet, mintha én is a lehúzók táborát erősíteném, pedig nem ez a helyzet.
A rengeteg hibája ellenére Woo munkája is szórakoztató, mi több, egy rendkívül stílusos darab. Viszont teljes egészében hátat fordít annak a világnak, amit az előzmény felépített. De Palma alkotásánál a tévésorozat rajongóinak kellett elvonatkoztatniuk az alapoktól, itt az első mozifilm kedvelőinek kellett maguk mögött hagyniuk az elvárásaikat ahhoz, hogy kellően élvezetes élményt kapjanak.
A M:I. 2. egy rendkívül egyszerű sztorival megtámogatott, de annál látványosabb John Woo szösszenet, ami ugyan nem hibátlan, de arra tökéletes, hogy másfél órára kikapcsolja közönségét.
Az első rész fényében azonban egy rendkívül túlzó, néhol nagyon összecsapott látványparádé.
Emiatt a kettőség miatt sosem tudtam igazán megszeretni ezt az epizódot, de rossznak se tudnám nevezni.
Streamingstar: 6 star
Mission: Impossible III. (2006)
A megosztó második részt követően 2006-ig kellett várni arra, hogy Ethan Hunt újra akcióba lépjen. A rendezői feladatokat ezennel J.J. Abrams látta el, akkor ekkor nyergelt át a sorozatok világából (Lost, Alias) a mozifilmek színterére és neki is sikerült új arculattal felruháznia a szériát.
De Palma letisztult kém-thrillere, majd Woo túltolt stílusparádéja után a 3. felvonás már egy igazi adrenalinbomba lett, ami megvalósításában jól tükrözi, hol tartott a műfaj a kétezres évek közepén: gyors vágások, dinamikus operatőri munka és hajmeresztő tempó.
Ezek az elemek persze nem minden esetben jelentettek egyet a minőséggel és a sikerrel, de Abrams és csapata egy rendkívül szórakoztató popcorn-matinét gyúrt össze, ami a második részt követően azért visszavezette a szériát a kezdetekhez.
A történet szerint Ethan Hunt már csak kiképzőként tevékenykedik az IMF-nél, azonban az egyik tanítványa egy félresikerült akicó során az ellenség fogságába esik. Hősünk nem tétovázik, újra kimerészkedik a terepre és a mentőakció során összetűzésbe kerül egy Owen Davian nevű fegyverkereskedővel.
A sztori ezt követően hozza azt, amit elvárhatunk egy izgalmas kém-kalandtól: a gonosz mellett feltűnik egy rendkívül veszélyes eszköz, amit még azelőtt kell megszerezni, mielőtt a gazfickók tennék rá a kezüket.
A forgatókönyv hiába nem mutat fel eredetiséget, a műfaj alapvető sablonjait ügyesen mozgatja, Abrams biztos kezű rendezése pedig gondoskodik arról, hogy egy pillanatra se lankadjon figyelmünk.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az M.I. 3. akciójelenetei ismét visszaszálltak volna a realitás talajára, azonban még így is sokkal visszafogottabb ötleteket tartalmaznak, mint a második rész zúzásai.
Már ez sokat segít azon, hogy átélhetőbb legyen az élmény, de ami még nagy pozitívum, az a sztori drámai vonulata. Hunt szerelmi élete itt is központi szerepet játszik, de giccses ömlengések helyett egy kellően érzelmes románcot kapunk, amit aztán a cselekmény a feszültség növelésére is képes felhasználni.
Karakterek terén is nagy előrelépés történt, hiszen Hunt itt nem egy golyóálló szuperhős, hanem egy hús-vér ember, akinek bizony többször felsejlik a sebezhető oldala is. Owen Davian személyében pedig egy olyan ellenlábast kapunk, aki már megjelenésével tiszteletet parancsol és egyaránt képes Ethan-ből és a nézőkből is félelmet kicsikarni.
A jól működő figurákhoz a remek színészek is sokat hozzátesznek, Cruise ismét remek a főszerepben, Philipp Seymour Hoffman pedig egyenesen zseniális, mint gonosz fegyverkereskedő. Persze, sok teret nem enged neki a szerep, nincs igazán elmélyítve Davian személyisége, de Hoffman képes volt annyi plusz réteget vinni a karakterre, hogy simán a széria egyik legjobb gazfickójává váljon.
Látvány terén se érheti panasz a filmet, az akciók dinamikusak, átláthatók és persze mindegyik kellő súllyal is rendelkezik. Itt nincsenek üres zúzások, minden egyes tűzpárbaj, üldözés vagy éppen bunyó kellő téttel rendelkezik.
A zenei aláfestésért ezúttal Michael Giacchino felelt és az ő munkáját is csak pozitív jelzőkkel lehet illetni. Persze, nincsenek olyan epikus és emlékezetes tételek a tarsolyában, mint korábban Zimmer-nek, de szerzeményei megállnak a saját lábukon és bizony sokat hozzátesznek a hangulathoz.
A M:I. 3. egy rendkívül szórakoztató akciómozi, ami a féktelen túlzások helyett visszahozta a kémfilmes megoldásokat és azokat remek látvánnyal, erős alakításokkal és feszes cselekménnyel fűszerezte meg.
Streamingstar: 8 star
Mission:Impossible - Fantom protokoll (2011)
A 3. küldetés sajnos nem lett akkora siker, mint ahogy azt a producerek várták, ennek ellenére Cruise és csapata nem mondott le a szériáról. 2011-ben került sor a 4. epizódra, a Fantom protokollra, ami szépen megágyazott a későbbi folytatásoknak.
Ezennel Brad Bird ült a rendezői székbe, aki korábban olyan animációsfilmeket tett le az asztalra, mint a Szuperhaver vagy A hihetetlen család. Már ebből is sejthető volt, hogy a 4. Hunt kaland is követni fogja a sormintát, miszerint mindegyik epizód más stílust képvisel.
A végeredmény nem is okozott csalódást, a Fantom protokoll tényleg egy egyedi darab lett, de nézzük, miről is van szó.
Ethan Hunt ezúttal nukleáris rakéták indítókódjai után lohol, amit egy titokzatos terrorista szeretne minél előbb megkaparintani. A probléma az, hogy egy félresikerült küldetést követően az IMF teljes mértékben kihátrál Hunt és csapata mögül, így főszereplőink egymásra vannak utalva, hogy megakadályozzák az atomháborút.
A sztori alapján azt gondolhatnánk, nincs új a nap alatt, de nagyobbat nem is tévedhetnénk. A Fantom protokoll erőssége abban rejlik, hogy kissé a háttérbe tolta a tűzharcokat és a bunyókat és ezek helyett a hajmeresztő mutatványokra helyezte a hangsúlyt. A cselekmény során szinte egymást érik a lehetetlen küldetések, melyek közül kiemelkedik a Burj Khalifában játszódó eseménysor, ahol Hunt kénytelen megmászni a rendkívül magas felhőkarcolót.
Persze, a kisebb léptékű zúzásokkal sincs baj, sőt, Bird animációs múltjából fakadóan elképesztően kreatív módokon képes túlcsavarni a már alapból izgalmas mutatványokat.
Ehhez mérten a látvány kiváló, Giacchino aláfestése még a 3. rész dallamait is felülmúlják, a színészek pedig hozzák a kötelezőt. Sőt, talán még kicsit többet is.
A Fantom protokoll másik erőssége az, hogy nagyon szépen kiemeli a főszereplők közötti dinamikát. Az eddigi epizódókban a csapatmunka kissé háttérbe szorult (leginkább a másodikban), de itt aztán az összes karakternek kijut legalább egy emlékezetes jelenet.
Negatívumként az aktuális gazfickót lehetne kiemelni, aki egy elég kidolgozatlan figura, hiába személyesítette meg őt életre a tehetséges Michael Nyqvist. Egyszerűen nem kap annyi teret a karakter, hogy nézőként bármit is kezdeni tudjunk vele. Ő a gonosz, aki atomháborút akar kirobbantani, ennyi.
Ez azonban nem csorbít sokat az összképen. A Fantom protokoll egy kiváló darabja a szériának, aminek megoldásait fel is használták a későbbi részek: mindig kell legalább egy őrült mutatvány, amit a valóságban is végrehajt Tom Cruise.
Streamingstar: 8 star
Mission: Impossible - Titkos nemzet (2015)
A 4. rész új löketet adott a szériának, így 2015-ben érkezett is az 5. felvonás. Brad Bird kezéből Chistopher McQuarrie vette át a stafétát, aki korábban forgatókönyvíróként tevékenykedett, hozzá köthető például a Közönséges bűnözők. 2012-ben aztán rendezőként együtt dolgozott Cruise-al a Jack Reacher című krimin és olyan jól kijöttek a forgatás alatt, hogy a Tikos nemzettel folytatták tovább a közös munkát.
Ethan Hunt igazi bajkeverő, hiszen sikerül ismét magára haragítania az IMF-et. Egy titokzatos szervezet után folytat nyomozást, azonban az ügynökség ezt nem nézi jó szemmel. A forgatókönyv ezt követően már ismert: Hunt bajba kerül és a csapatával kell a Szindikátus után erednie.
A sztori ismét nem mutat, de ez már a széria védjegye is lehetne. McQuarrie alkotása a jól ismert sablonokat járja körbe úgy, hogy próbál közbe minden korábbi rész stílusából kiemelni valamit. Előtérbe kerülnek a kémfilmes fordulatok, kapunk akciót (tűzpárbajokat, üldözéseket, test-test elleni küzdelmeket), lehetetlen küldetéseket és persze a humor sem maradhat el.
A Titkos nemzet szinte minden egyes elemét megpróbálja hasznosítani a szériának, ennek köszönhetően nincs olyan markáns stílusa, mint az előző epizódoknak.
A rendezői munkát viszont még így se érheti panasz, hiszen a játékidő jelentős részében feszes a tempó, egymást követik a látványos jelenetek, miközben feszült késporokból sem szenvedünk hiányt.
A probléma az, hogy a fináléra nagyon megbicsaklik a lendület és az utolsó harmad már kissé döcögve gurul el a befejezéshez.
Igaz, a 3. és a 4. epizód is visszafogta magát a fináléra, de azok még ott is fent tudták tartani az izgalmakat, itt viszont úgy érződött, mintha az alkotók kifogytak volna az ötletekből. Szó se róla, a kötelező szinten le lesznek futva a szokásos körök, de ez a sztori eleinte egy jóval érdekesebb lezárást sejtetett.
Sajnos a zenei aláfestés se sikerült a legjobbra, Joe Kramer komponista leszállítja az elvárt dallamokat, de szerzeményei meg se közelítik azt a szintet, amit a korábbi szerzők felállítottak.
Ennek ellenére ez nem egy rosszul sikerült darab, sőt! A Titkos nemzet rendkívül szórakoztató és nagyon látványos, igazából megvan benne minden ahhoz, ami egy ütős M:I mozihoz kell: remek színészek, kiváló trükkök, hajmeresztő kaszkadőrmutatványok és egy működőképes sztori.
A végeredmény bőven megugorja a második epizód közepes színvonalát, azonban már nme éri el azt a minőséget, amit a 3. és 4. epizód képviselt.
Streamingstar: 7 star
Mission: Impossible- Utóhatás (2018)
Mivel az 5. rész is hatalmas sikert aratott, 3 évvel később érkezett is a folytatás, aminek rendezői székét ismét Christopher Mcquarrie foglalta el. Bevallom, eleinte kissé bizalmatlan voltam az Utóhatással szemben, hiszen arra számítottam, hogy egy Titkos nemzethez hasonló, szórakoztató, de kissé esetlen mozihoz lesz szerencsém.
Ehelyett a 6. felvonás lett a kedvencem!
A sztori mondhatni a szokásos: Ethan Hunt-nak és csapatának egy plutóniumbombát kellene megszereznie, azonban kudarcba fullad a küldetésük. Szerencsére van a kezükben annyi nyom, hogy az eszköz után tudjanak indulni, a CIA azonban a nyakukba akaszt egy könyörtelen ügynököt, Walkert, hogy felügyelje hőseink munkáját.
Az alapok igazából a kötelezőt nyújtják, Mcquarrie azonban rendkívül okosan mozgatja a szálakat és az egyszerű felállást követően képes egy fordulatokban gazdag egésszé gyúrnia a forgatókönyvet. A biztos kezű cselekményvezetés mellett azonban a rendezése is kiemelkedő, hiszen itt már az első percektől fogva képes arra, hogy egymásra licitálja az őrültebbnél őrültebb akciókat, melyek a fináléhoz érve nemhogy leeresztenének, inkább csak újabb fokozatra kapcsolnak.
Miközben Cruise sorra hozza a nyaktörő kaszkadőrmutatványokat, a sztori olyan erővel száguld előre, mint egy elszabadult harckocsi, miközben a feszültség is annyira a csúcsra van járatva, hogy bizonyos képsorok alatt levegőt is elfelejthetünk venni.
Az Utóhatás az én szememben a tökéletesre csiszolt M:I. kaland: sorra hozza az ütős akciókat, az izgalmas szituációkat, egymást érik a fordulatok, miközben a csapatdinamika is olajozottan működik a szereplők között.
Színészi alakítások és karakterek terén is kifogástalan a film. Cruise ismét megvillantja Hunt emberi oldalát, sőt, az erős írói munkának köszönhetően még plusz árnyalatokkal is gazdagodik a figura. Walker képében pedig megkapjuk a széria egyik legemlékezetesebb mellékszereplőjét, aki ugyan nincs a végletekig kidolgozva, de Henry Cavill van annyira karizmatikus, hogy még egy ennyire leegyszerűsített karakterből is képes kihozni a maximumot.
Kicsit előre is szaladnék az ömlengésemben, az Utóhatás számomra egy tökéletes akciómozi. Egész egyszerűen nem tudok rajta fogást találni, hiszen a történet remekül kezeli a téteket, a drámai jelenetek helyenként annyira súlyosak, mint az epikus akcióbetétek, miközben Lorne Balfe aláfestése olyan dallamokkal szolgál, melyeket egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből. Ezen felül a a zene itt nem csak kellék, hanem bele van itatva a cselekmény szövetébe, hiszen bizonyos jelenetek dialógusok helyett szimplán csak képekkel és a dallamokkal operálnak.
Ahogy említettem, a rendezőtől nem számítottam sokra, ehhez képest nem hogy felülmúlta a Titkos nemzet mércéjét, de még a szériához képest is szintet lépett.
Akció, humor, dráma, feszültség, látvány, igazából minden szinten felsőkategóriás az Utóhatás.
Streamingstar: 10 star
Összegzés:
A Mission:Impossible az a széria, ami az idők során nem hogy kifulladt volna, inkább csak folyamatosan fejlődött. Persze, a második résznél kissé rezgett a léc, de aztán egyre magasabb szinteket ért el Tom Cruise kémkalandja, ami jelen állás szerint nálam az Utóhatással érte el a csúcspontját.
Alapvetően az M:I mozik nem reformálták meg a műfajt, de annyira ügyesen használták az alapvető sablonokat és a már jól ismert megoldásokat, hogy egy idő után az egyszerű popcorn látványosságok közül is kiemelkedtek és kellően precíz, okos és nagyon igényes MOZIFILMEKKÉ (igen, így nagybetűvel) formálódtak.
Nagyon bízom abban, hogy Cruise és McQuarrie a Leszámolás esetén sem adják lejjebb a színvonalat.
A Mission: Impossible - A leszámolás 1. rész július 13-tól a hazai mozikban! (A premier előtti vetítések már július 8-tól elindultak.)
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése