Christopher Nolan korunk egyik leghíresebb és egyben legtehetségesebb rendezője, aki képes volt arra, hogy a mai viszonyok ellenére (a stúdiók az esetek többségében már csak jól bejáratott címekre, folytatásokra és feldolgozásokra szavaznak meg magas költségvetést) több száz millió dolláros mozikat készíthessen, melyek legtöbbször eredeti ötletekre építenek és ezekbe még saját egyedi kézjegyeit is gond nélkül felvonultatja. Nem akarok túlzásokba esni, de Nolan egy igazi szerzői filmes, aki képes volt arra, hogy látásmódját átültesse a szélesközönséget megcélzó szuperprodukciók világába.
2020-ban aztán jött a Tenet, ami sajnos már nem tudott akkora sikert elérni, mint a direktor korábbi munkái. Ez elsősorban a COVID-számlájára írható, legalábbis anyagiak terén. Ezen felül már a nézőket és a kritikusokat is megosztotta a film, így a Warner végül csalódásként könyvelte el a végeredményt.
Ezt követően a fejesek ( más stúdiók vezetőivel együtt) a hibridforgalmazásban látták meg a jövőt. Ez azt jelentette, hogy a járványidőszak alatt a megcsappant mozis nézőszámok miatt bizonyos filmeket szinte a premierrel egy időben elérhetővé tették különböző streamingplatformokon is (a Warner esetében az HBO Maxon). Nolan, mint a mozgóképek nagy kedvelője és egyben mestere, érthető okokból nem díjazta ezt a megoldást, így sikerült is összebalhéznia a WB-vezetőségével.
A nézeteltérés végül szakításhoz vezetett, a Universal stúdió azonban nem tétlenkedett és hamar biztosították a rendezőt arról, hogy ők a későbbiekben szívesen finanszírozzák a munkáját és az idő előtti online bemutatót sem erőltették.
Így érkeztünk el az Oppenheimerhez, azaz Christopher Nolan legújabb filmjéhez.
Ennyi érdekesség után talán időszerű lenne rátérni arra, hogy milyen is lett az idei év egyik legjobban várt alkotása, de ne szaladjunk ennyire előre.
A cím J. Robert Oppenheimerre utal, aki elismert fizikusként elég erőteljesen kivette a részét az atombomba megalkotásában. Az ő életútját járja körbe ez a 3 órás monstrum Ez miért ennyire érdekes?
Azért, mert Nolan életművében ez az első életrajzi dráma. Igaz történeten alapuló háborús történettel már volt dolga korábban (Dunkirk), de azon kívül leginkább izgalmas thrillerek és akciómozik köthetők a nevéhez.
Emiatt különösen kíváncsi voltam erre a darabra, hiszen hiába láttam az előzeteseket és a különböző promóciós anyagokat, nem tudtam elképzelni, Nolan hogyan fogja képviseltetni stílusjegyeit egy ilyen kötött témában.
A történet középpontjában ugye a címszereplő ellentmondásos személye áll, az ő életútját követve jutunk el a Manhattan-projektig és a Trinity-kísérletig. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a cselekmény nem a lineáris elbeszélésmódot követi. Három síkon zajlanak az események. Egyrészt megkapjuk Oppenheimer perspektíváját, nyomon követhetjük az életét az egyetemista éveitől az atomba megalkotásig. A maradék két szál a "szerkezet" bevetése utáni időszakba kalauzol el minket, ahol a főszereplőnk politikai nézetei és más magánéleti dolgai kerülnek terítékre.
A különböző időszakokat felölelő események nagyon okosan és tudatosan lettek összemosva, ilyen szempontból megkapjuk azt a sztorivezetést, amit Nolan filmjeitől már megszokhattunk.
A combos 3 órás játékidő alatt ide-oda ugrálunk a különböző szálak között, ennek köszönhetően a sztori végig remek tempóban dübörög előre még annak ellenére is, hogy az Oppenheimer közel sem egy adrenalinpumpáló őrület.
Nem, ez bizony egy kőkemény dráma, ami egyrészt rendkívül hatásosan bemutatja azokat az eseményeket, melyek az atombomba megalkotásához vezettek, viszont a fókuszt végig a főszereplő figuráján tartja.
Ennek köszönhetően a film javarészt dialógokra épít, így nem egy hatalmas háborús eposzt kapunk, hanem egy aprólékos jellemrajzot, mellé pedig egy rendkívül kidolgozott ok-okozati térképet, ami azt tárja fel, miért is alakult úgy a történelem ezen szakasza, ahogy.
Annak ellenére, hogy az Oppenheimer közel sem annyira ambiciózus látvány szempontjából, mint például a Tenet (vagy a Dunkirk), Nolan az egész filmet IMAX kamerákkal forgatta le. Bevallom őszintén, ezt a húzást még jelen sorok írásakor se érzem indokoltnak, hiszen a cselekmény jelentős hányada cigarettafüstös szobákban játszódik.
Maga a Trinity-kísérlet és az azt megelőző nagyszabású előkészületek persze iszonyat jól mutattak a hatalmas vásznon, ahogy a főszereplő olykor-olykor felsejlő víziói is, viszont ezt leszámítva több jelenet szerintem nem igényelte ezt a formátumot.
Félreértés ne essék, Hoyte Van Hoytema operatőri munkájába nem lehet belekötni, az egyszerű párbeszédek is fantasztikusan lettek rögzítve. Ezen a vonalon maradva, a vágás is pazar, ahogy már említettem, remekül lettek összeillesztve a különböző eseményszálak, végig remek tempót diktál a cselekmény. A kiváló technikai megvalósításra végül Ludwig Göransson fantasztikus zenéje is rátesz egy lapáttal, hiszen az alapból megkapó vizualitás a parádés dallamokkal megfejelve néha még a legegyszerűbb dialógusokat is olyan elemi erővel tölti fel, mintha már nem is szimpla vitákat néznénk, hanem világok ütközését.
Ilyen szempontból talán érthető Nolan "megalomániája", hiszen az Oppenheimer képes bekúszni a néző bőre alá és nagyon egyszerűen felépített képsorokkal is rendkívül feszült és izgalmas atmoszférát tud teremteni.
Azonban még így is túlzásnak érzem az IMAX ilyen mértékű használatát.
Ennél talán nagyobb negatívum az, hogy a sztori egy idő után elég intenzíven kezdi el adagolni az információkat, így ha pár percre lelankad a figyelmünk, akkor a későbbiekben elég nehezen kapcsolódhatunk vissza a történetre.
A helyzet az, hogy Nolan egy percig sem veszi hülyére a nézőket, azt feltételezi, hogy van annyi előtudásunk a témában, hogy ne keljen egyszerű módszerekkel mindent az arcunkba hánynia. Konkrétan a film során talán egyszer sem kapunk vászonra kiírt évszámokat és helyszín neveket, minden egyes név, hely és esemény a dialógusok során kerül kifejtésre. Emiatt érdemes a megtekintés előtt felfrissíteni néhány emléket a középiskolás történelemórákról, hiszen könnyű elveszni a részletekben.
Mindenesetre, dicséretes az, hogy nincs minden a végletekig leegyszerűsítve, de egy idő után azért pár kapaszkodó jól jött volna ahhoz, hogy a cselekmény második felét azok is jobban kontextusba tudják helyezni, akik különösebben nem érintettek a témában.
Az Oppenheimer egy rendkívül tömény alkotás, melynek grandiózus megjelenését néha semmi más nem indokolta, csak Nolan nagyravágyása.
Jogosan merülhet fel a kérdés: Ezek tényleg olyan súlyos negatívumok, melyek felsértik a film egészét?
A válasz az, hogy nem!
Az Oppenheimer hatásos, mi több, helyenként katartikus dráma, mely a biztos kezű rendezésnek és a fentebb már említett, profi technikai megvalósításnak köszönhetően végig magára vonzza a figyelmet. Viszont a színészi alakításoknak köszönhetően válik igazán emlékezetessé.
Nolan kamerája előtt fél Hollywood felvonul, de aki tényleg a hátán cipeli a produkciót, az nem más, mint a címszereplőt megformáló Cillian Murphy. Eddig se volt titok az, hogy Murphy rendkívüli tehetség, de pályafutásának talán legfontosabb alakítása J.Robert Oppenheimer. Elképesztően magabiztosan hozza az ellentmondásos tudós figuráját, minden jelenetében magára vonzza a tekintet és pár perc után már azt érezhetjük, hogy nem egy színészt látunk a vásznon, hanem magát a Manhattan-projekt vezetőjét.
A mellékszereplők kissé elhalványulnak Murphy alakítása mellett, de Robert Downey Jr. és Matt Damon még így is képesek voltak kiemelkedni a mezőnyből. De a náluk is kevesebb teret kapó nevek is hozzák a formájukat, így Casey Affleck, Gary Oldman és Kenneth Branagh teljesítménye is kiváló.
A sort még lehetne folytatni, viszont Emily Blunt és Florence Pugh, akikre még muszáj kitérnem. Ők is beletették tudásuk legjavát a produkcióba, ehhez kétség sem férhet. Azonban Nolan már korábban is bebizonyította, hogy nem igazán ért a női figurák kidomborításához, ez sajnos az Oppenheimer esetében is kiütközik. Maguk az alakítások teljesen rendben vannak, de a karakterek sajnos elsikkadnak a többiek mellett.
Mindent összevetve, Nolan legújabb munkája ismét egy nagyszabású szerzői alkotás lett, ami képes új színt vinni a jól bejáratott életrajzi történetek és a valós eseményeket feldolgozó drámák műfajába. A rendezőtől megszokott narratív megoldások mellett egy nagyszerűen kidolgozott, szövevényes sztorit kapunk, amit sikerült elképesztően feszült és izgalmas képsorokkal feltölteni, miközben a felszín alatt megismerhetünk egy nagyon érdekes és összetett személyiséget.
A fentebb megfogalmazott soraim alapján arra lehetne következtetni, hogy sikerült fogást találnom az Oppenheimer-en, de a felemelgetett negatívumok egyáltalán nem csorbítják radikálisan az összképet.
Bizonyos megoldásokkal talán nem tudtam kibékülni, ennek ellenére ez tényleg egy nagybetűs MOZIFILM, amire érdemes rászánni az időt.
Senki ne számítson könnyed matinéra, ez a három óra bizony megköveteli a figyelmet, de ez a nézői odaadás végül bőségesen kifizetődik.
(A film július 20.-tól a hazai mozikban!)
Streamingstar: 8 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése