Sokat gondolkoztam azon, hogyan is kezdjek bele ebbe a cikkbe. Alapvetően nagyon egyszerűen is elintézhetném ezt az egészet, hiszen a Holló legújabb feldolgozásáról szeretném lekörmölni a véleményem. A film viszonylag még friss (pár napja volt a világpremier), de már most tudni lehet, hogy sok jóra nem számíthat: a kritikusok egyöntetűen lehúzták, a rajongók már az előzetest követően felháborodtak, a friss bevételi adatok pedig azt mutatják, ordas nagy anyagi bukás elé néz a kész produkció.
Nem árulok el titkot azzal, hogy engem se nyűgözött le a végeredmény, de ahelyett, hogy néhány sorban, elképesztően trágár stílusban küldeném el az alkotókat melegebb éghajlatra, inkább kissé személyesebbre venném a stílust és írnék pár mondatot az eredeti, 1994-es adaptációról.
A Holló első körben képregényként látta meg a napvilágot, melynek szerzője James O'Barr. Barr művéhez személyes tragédiáit használta fel inspirációnak: nehéz gyerekkorát, szerelmének elvesztését és ebből eredő gyászát építette bele Eric Draven sötét bosszútörténetébe.
Ahogy az lenni szokott, Hollywood lecsapott a képregényre, 94-ben pedig bemutatásra is került az első feldolgozás, amira manapság már klasszikusként is bátran hivatkozhatunk. Alex Proyas (Dark City, Képlet) rendezése önállóan is egy nagyon erős, sötét tónusú, helyenként szívbemarkolóan érzelmes, mégis, elképesztően brutális akció-thriller, melyben Bruce Lee fia, Brandon fantasztikus átéléssel formálja meg Draven figuráját.
Ez mind szép és jó, de sajnálatos módon Proyas rendezése nem csak egyértelmű érdemei miatt lett emlékezetes. A forgatás során rendkívül tragikus módon életét vesztette a főszereplő, Brandon Lee. Ez a felfoghatatlanul szörnyű haláleset pedig végérvényesen rányomta a bélyegét a Holló történetére.
Ahogy már említettem, a képregényt is a szerző valós tapasztalatai ihlették, az adaptációt pedig ez a szörnyű tragédia árnyékolta be.
Így, ha a néző tisztában van ezekkel a tényekkel, még erőteljesebb, sőt, drámaibb élményt kaphat, ha fellapozza az eredeti füzetet/megnézi a '94-es filmet.
A holló számomra emiatt több egy egyszerű bosszúsztorinál vagy egy szimpla képregényfilmnél. Igaz, magát az eredeti olvasmányt még csak felületesen ismerem, de Proyas munkája olyan hatással volt rám, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Minden évben legalább egyszer leülök megnézni A hollót és mindig azon kapom magam, hogy más és más jelenetek láttán lábad könnybe a szemem. Egyrészt lenyűgöz a film szerkezete és drámaisága, másrészt, ha akarnék se tudnék elvonatkoztatni Brandon Lee sorsától. Azonban hiába a sötét tónus és a rendkívül nyomasztó atmoszféra, a befejezést mindig egyfajta megváltásként/megdicsőülésként élem meg, ahol nem csak a főszereplő karaktere jut ki a fényre, hanem maga a tragikus sorsú színész is.
Mielőtt végtelenül terjengőssé válna az irományom, gyorsan összegezném a gondolataim ehhez a részhez: az én szememben a '94-es A holló egy megunhatatlan mestermű, melynek hatása alól valószínűleg sosem fogok kikerülni.
Ennek ellenére azt gondolom, nem lett volna ördögtől való ötlet egy esetleges újragondolás, hiszen az alapsztori elemeit örökérvényű témák szolgáltatják (szerelem, gyász, bosszú), melyeket könnyen bele lehetne ültetni bármelyik kor közegébe.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a "kedves" producerek már a '94-es film bemutatója után nekiültek a folytatásoknak, tehát hiába lengte körbe tragédia az első produkciót, elég gyorsan kaptunk három megkérdőjelezhető minőségű Holló-sztorit, majd egy tévésorozat is napvilágot látott.
Nem újkeletű dolog az, hogy a stúdiók a profit reményében nagy klasszikusokat kopasszanak meg, ez mindig is így működött az álomgyárban, emiatt nekem első körben nem is voltak problémáim a 2024-es feldolgozással.
Sőt, eleinte kifejezetten pozitívan álltam hozzá, hiszen Rupert Sanders rendező (Hófehér és a Vadász, Ghost in the Shell) és a főszereplő Bill Skarsgard (Az 1-2, Atomszőke) miatt még rövid időre el is hittem, hogy egy szórakoztató adaptáció is kisülhet az új megközelítésből.
Az előzetesek azonban már engem is elbizonytalanítottak, de még ekkor is azt éreztem, hogy a végeredmény simán megütheti az átlagos színvonalat. Arra viszont nem készültem fel, hogy már az első 20 perc után keservesen rohantam volna ki a vetítőteremből.
A combos és terjengős felvezetést kövesse tehát a lényeg!
A történet főhőse Eric és Shelly, két gondterhelt fiatal, akik között mély szerelem alakul ki egy rehab falai között. Mivel Shellyt kétes hátterű alakok üldözik, gerlepárunk menekülőre fogja és némi bujkálást követően arra jutnak, elvonulnak a világ elől és új, közös életet kezdenek. A lány sötét múltja azonban visszarántja a szerelmeseket a komor valóságba: a Shelly után kajtató gazfickók meggyilkolják a párt.
Eric lelkét azonban egy holló visszahozza az életbe és emberfeletti képességekkel ruházza fel azért, hogy bosszút tudjon állni Shelly gyilkosain.
Sanders filmjének magját ugyanazok az elemek adják, mint a képregénynek és a '94-es verziónak, ezzel talán nincs is nagy baj. A problémák a kivitelezésnél kezdődnek.
Az első 45 perc nem más, mint egy túlnyújtott bevezető! A készítők a nulláról kezdik el felépíteni Eric és Shelly kapcsolatát, ami alapvetően ismételten nem lenne egy rossz gondolat, de már itt felvezetésre kerül a külső fenyegetés is, ez pedig azt eredményezi, hogy a felütés valahol egy pocsék természetfeletti thriller és egy nyálba fojtott giccsparádé között helyezkedik el félúton. Ezen a problémán az se segít, hogy a cselekmény elképesztően rossz időkezeléssel dolgozik, tehát nézőként lövésünk se lehet arról, mennyi időt is ölel fel a főszereplők románca. Ha csak pár napot, akkor teljesen hiteltelen ez a halált felülíró szerelem (bár, ezt a röhejes dialógusok és a gyenge színészijátékok is rendesen aláaknázzák), viszont ha több hét/hónap telik el, akkor logikailag csúszik szét a sztori a már itt belengetett gazfickó miatt.
Miután nagy nehezen eljutunk arra a pontra, ahová az eredeti film 5 perc után megérkezik, már jócskán belefáradhatunk a terjengős, semmitmondó párbeszédekbe és a súlytalan figurák szerencsétlenkedéseibe. A pokoljárás azonban itt sem ér véget!
Miután elindul Eric bosszúhadjárata, csak még jobban szétforgácsolódik a történet. Az ellenlábas figurája egy kidolgozatlan skicc (természetfeletti ereje egyáltalán nincs kibontva, motivációi a homályba vesznek), a holló mítosz egy zagyvasággá degradálódik, miközben kellő mélység és drámaiság híján az akciók is kimerülnek a töménytelen mennyiségű brutalitásban.
És ha már itt tartok, hiába véresek és kíméletlenek az összecsapások, a látvány köszönőviszonyba sincs azzal a vizuális orgiával, melyet Proyas '94-ben álmodott a vásznakra. Gótikus, esőáztatta városképek és mindent eluraló mocsok helyett steril utcaképeket és semmitmondó nagy-totálokat kapunk. Ugyanez a helyzet az akciókkal is. Koreográfia terén a finálé nagy csörtéje az, ami talán eléri az átlagos szintet, de innen is hiányzik az a féktelen kreativitás, ami a már sokat emlegetett klasszikust jellemezte. Eric John Wick üzemmódban lemészárol egy tucat öltönyös senkit és ennyi! Nincsenek érzelmek, nincsenek tétek, csak az üres darálás, ami különösebben még igazán látványosnak sem mondható, köszönhetően az operatőri és vágói munkának.
Volker Bertelmann ( Nyugaton a helyzet változatlan) komponista az, aki talán dicséretet érdemel, hiszen a zenei aláfestéssel nincs különösebb gond. Persze, az ő teljesítményét sem lehet egy lapon emlegetni Graeme Revell fantasztikus dallamaival, de azokhoz nehéz is lett volna felnőni. A betétdalok viszont szintén nem a legjobbak, de ilyen téren már tényleg abszolút verhetetlen az első film.
A 2024-es A holló legnagyobb pozitívuma talán az, hogy nem süllyed olyan mélyre, mint az eredetit követő három folytatás. Itt azért látszik, hogy nem fillérekből gazdálkodtak a készítők (50 millióra rúgott a költségvetés), plusz Bill Skarsgard alakítása is egész tűrhetővé válik a cselekmény második felére.
Ezek azonban nem nagy dicséretek!
A legviccesebb az, hogy a rendező többször hangoztatta azt, hogy ezzel a produkcióval az volt a cél, hogy egyaránt tisztelegjenek a képregény és a '94-es verzió előtt, mindezt pedig olyan köntösbe akarták öltöztetni, ami igazodik a modern filmgyártáshoz és a mai fiatalok ízlésvilágához. A nagy ígéretek közül semmit sem sikerült teljesíteni.
Ez csak egy újabb, lelketlen és inspirálatlan bőrlenyúzás, ami egyáltalán nem tett hozzá semmit A holló mítoszához.
Leginkább ezért vagyok dühös. Mert itt van egy egyszerű, de működőképes alapanyag, melynek segítségével bármerre elindulhattak volna az alkotók: kísérletezhettek volna új irányokkal, esetleg egy szórakoztató akció-horrort is összehozhattak volna az ismert sémák segítségével. De nem, ezek helyett egy lusta másolatot szenvedtek össze, ami pont annyit variál a jól ismert tematikán, hogy az még véletlenül se álljon össze egy működőképes egésszé.
És ezek után még a fináléról is szót ejthetnék, ahol aztán végképp sikerült szárnyát szegni ennek a szerencsétlen madárnak. De már csak magamat ismételném.
Akit valaha is érdekelt James O'Barr alkotása, esetleg Brandon Lee legendás alakítása, azok jobban teszik, ha inkább az eredeti képregénnyel és a '94-es adaptációval (ami idén 30 éves) próbálkoznak. Ezt a friss verziót meg jobb, ha minél gyorsabban elfeledjük!
( A holló augusztus 22-től a hazai mozik műsorán!)
Streamingstar: 3 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése