Freddie Mercury, Elton John és Whitney Houston után Bob Marley is megkapta a saját életrajzi filmjét. A jamaikai származású zenész személyisége és munkássága igazi aranybányaként szolgálhatott volna egy kellően érdekes, egyben izgalmas produkcióhoz, de már az előzeteseken is látszott az, hogy a készítők inkább egy hatásvadász drámát próbáltak összehozni Marley történetéből.
Az igazat megvallva, még egy giccses ömlengésként is működhetett volna a One Love, hiszen a címszereplő leginkább a szeretet és az elfogadás hírnökeként lett ismert, ezektől a fogalmaktól pedig nem igazán áll messze a szentimentalizmus.
A probléma az, hogy Reinaldo Marcus Green (Richard király) rendezése olyan lett, mint egy száraz wikipédia cikk: teljesen érdektelen.
De kezdjük talán az elején.
Eltérve kissé az életrajzi filmek sablonjaitól, a sztori ott veszi fel a fonalat, mikor Bob Marley már népszerű és elismert énekesként sorra adja a koncerteket. Épp egy hazai fellépésre készülne hazájában, mikor őt és családját durva támadás éri. A merényletet szerencsére mindenki túléli, viszont Marley ráébred arra, hogy még erőteljesebb zenéket kell alkotnia, melyek a szeret igéjét szórják szét a gyűlölettől duzzadó világban.
Többet talán nem érdemes elárulni a történetről, már csak azért sem, mert a film elég pontosan leköveti a valós eseményeket. Emiatt ha valakit érdekel a produkció, de nem szeretné előre ismerni a cselekmény menetét, jobb, ha különösebben nem néz utána Marley munkásságának. Ezzel idáig nincs is baj, sőt, egy igaz történet által inspirált, valós személy életét feldolgozó mozi esetében már rögtön egy pozitívum az, ha a valóság minél nagyobb szelete kap helyet a vásznon.
A One Love esetében a probléma az, hogy hiába sikerült a címszereplő életét belesűríteni kicsivel több, mint száz percbe, igazából semmi maradandóba nem sikerült belekapaszkodniuk az alkotóknak. Pedig Marley kb. minden volt, csak unalmas nem, ennek ellenére az írók a rendezővel karöltve csak addig jutottak el, hogy felszínes módon végigzongorázzák a lényegi momentumokat.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy a játékidő folyamán többször is felsejlenek érdekes témák, de ezeket a film a legkézenfekvőbb módon tálalja: pár percnyi bonyodalom során a felszínre kerül a ő probléma, ez aztán néhány jelenettel később jó adag giccs kíséretében megoldódik.
A legszomorúbb az egészben az, hogy elképesztően izgalmas kérdésekben képtelen elmélyülni a történet. Marley identitásválsága és házassági problémái már alapvetően kitölthettek volna egy másfél-két órás produkciót, de itt fontos szerepet kap még maga a zene, a szeretet és az elfogadás eszméje, miközben egy megkerülhetetlen ikonról is kirajzolódni látszik egy tabló.
Igen ám, de ez a rengeteg téma nagyon hamar szertefoszlik, vagy akár én is fogalmazhatok hatásvadász módon: a készítők sokat markoltak, de végül üres maradt a markuk.
A One Love szinte jelenetről jelenetre dobálja be az érdekesebbnél érdekesebb kérdéseket és eleinte még úgy érződhet, itt végül tényleg egy részletes életrajz fog kirajzolódni. Kár, hogy egy igazán maradandó Marley filmhez ebben a formában még kellett volna minimum egy óra, mert ez így ebben a formában a semmitmondás magasiskolája. A felvezetést követően teljesen szétesik a narratíva és azt láthatjuk, ahogy Marley a zenélés mellett egyre több problémába ütközik, melyek aztán sorba megoldódnak maguktól. Ez az egész pedig egy rendkívül megúszós fináléba vezet minket, ahol a katarzis teljes mértékben elmarad, de legalább megkapjuk a kötelező valós felvételeket és fotókat a legendáról.
A valóságban persze nagyon sok probléma nem oldódott meg Marley életében, de a One Love célja jól láthatóan az volt, hogy egy árnyalt, emberi tabló helyett egy romantizált hősként ábrázolja az énekest, de végül még ez sem jött össze.
Ez az alkotás egy üres, mindenféle mélységet nélkülöző jelenetfüzér, ami nem elég bátor ahhoz, hogy elmerüljön a címszereplő emberi oldalában, de ahhoz sem elég tökös, hogy fejjel a cukormáznak, egyszerűen szentté avassa. Nem, sikerült a két szék közé esni és egy kifejezetten unalmas, felszínes drámát kihozni egy elképesztően érdekes és izgalmas művész élettörténetéből.
Ezek után azért jöjjön néhány pozitívum, mert a One Love azért közel sem egy nézhetetlen alkotás. Első körben itt vannak Bob Marley szerzeményei, melyek szinte teljes egészében végigkísérik a cselekményt. Ennek köszönhetően még a vontatottnak és száraznak érződő képsorok is nagyon megkapó és fülbemászó dallamokkal rendelkeznek.
Aztán itt vannak nekünk a színészek, akik hozzák azt a szintet, amit alapvetően elvárhatunk egy komolyan vehető életrajzi filmtől. Kingsley Ben-Adir (Titkos Invázió, Barbie) meggyőző Bob Marley szerepében, de az ő feleségeként feltűnő Lashana Lynch-et (Nincs idő meghalni) sem érheti panasz. Igaz, a forgatókönyv sok teret nem engedett ahhoz, hogy igazán kibontakoztassák tehetségüket, de párosuk még így is sokat segít azon, hogy a film kiemelkedjen a "gyenge" kategóriából.
Amit még érdemes kiemelni, az Robert Elswit operatőri munkája. Senki ne számítson arra, hogy a One Love lesz 2024 legnagyobb vizuális orgiája, de bizonyos képek és beállítások szintén vannak annyira megkapóak, hogy az átlag fölé rugdossák a végeredményt.
Mindent összevetve, a Bob Marley: One Love nem egy rossz film. Erről szó sincs. Ez szimplán egy középszerű, helyenként rendkívül száraz és felszínes életrajzi dráma, amiben ennél jóval több lehetőség rejlett.
Már csak a címszereplő figurája megérdemelt volna egy emlékezetesebb alkotást, de mellette is olyan témák merülnek fel a játékidő során, melyekben bőven érdemes lett volna kellő mértékben elmélyülni. Sebaj, a zenés-életrajzi filmek rajongói azért így is tehetnek egy próbát a végeredménnyel, viszont Bob Marley igazi arcát senki se innen fogja megismerni.
(A film február 22-től a hazai mozikban!)
Streamingstar: 5 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése