A Netflix azon törekvése, hogy felvásárolja a Warner Bros. stúdiót (vagy pontosabban a Warner Bros. Discovery médiaholdingot), első ránézésre egy naiv kérdést vet fel: miért ne akarna egy streaming-óriás egy bitang módjára hatalmas tartalomhegyet bekebelezni? A válasz a felszínen egyszerű: a tartalom a király. A WBD katalógusa valóságos mítosz, a DC Comics birodalmától kezdve a klasszikus Óz, a csodák csodáján át a fenséges HBO archívumáig. Ez az üzlet, bár még a szabályozó hatóságok jóváhagyására vár, ultimátív bonanzának tűnik, ami garantálná a Netflix azonnali dominanciáját a streaming piacon. Az Amazon és az MGM fúziója azonban nem ad eligazító paradigmát: az MGM ekkor már csupán egy archívum volt, kulcsfontosságú IP-kkel (James Bond, Rocky), míg a Warner Bros. egy aktív, filmgyártó hatalom, amely képes olyan kreatívan merész és népszerű filmeket gyártani, mint a Sinners, a Weapons és az One Battle After Another. A Warner Bros. jelenti a tapintható bizonyítékot arra, hogy a mozi mint művészeti forma nem tart a lódézsák útján.
A nagykép viszont azt sugallja, hogy a Netflix társ-vezérigazgatója, Ted Sarandos, egészen más célt tűzött ki. Sarandos nyíltan hangoztatja, hogy a mozi mint intézmény elavult, de ennél is fontosabb, hogy ez a vezető szándéka: megváltoztatni azt, ahogyan az emberek filmet néznek. A Netflix üzleti stratégiája nem merül ki abban, hogy a legsikeresebb streaming cég legyen; arról szól, hogy lecserélje a mozikba járás szokását az otthoni streamingre, és kurvára érvényesítse a világhódító grand stratégiát. Sarandos elképzelése egy olyan bolygóról szól, ahol mindenki otthon néz filmet és sorozatot. Bár technológiailag ez az irány elkerülhetetlennek tűnik, kulturális szempontból ez a bezárkózás a kultúra visszafejlődésének egy fajtája lehet, hiszen az arénában való sportnézés és az éttermi vacsora élménye sem pótolható teljes mértékben a kanapéról.
A Sarandos víziója köré épített „old-school film szeretet” füstfüggöny, amelyet a legendás mozik felvásárlásával (pl. az Egyptian Los Angelesben és a Paris New Yorkban) igyekszik fenntartani, nem más, mint a Netflix márka butikreklámja. A díjra éhes filmek (pl. A House of Dynamite) korlátozott mozis bemutatója – amely gyakran csak New Yorkra és Los Angelesre szorítkozik – csupán az újságírók megtévesztését szolgálja, akik így életképesnek érzékelik a mozipremiert. Bár Sarandos kijelentette, hogy a tervezett Warner Bros. filmek továbbra is mennek majd a mozikba, hozzátette: „De az elsődleges célunk, hogy az első vetítésű filmeket eljuttassuk a tagjainkhoz.” Ez a nyilatkozat nem tekinthető a mozi vallása iránti lankadatlan hűség nyílt kinyilatkoztatásának.
Az anonim hollywoodi producerek levele a Kongresszushoz, amelyben "komoly aggodalmaiknak" adtak hangot az akvizíció miatt, alátámasztja a gyanút: a Netflixnek nincs ösztönzője a mozi támogatására, és minden ösztönzője megvan annak elpusztítására. Bár Sarandos okos stratéga, és a változás valószínűleg fokozatosan fog bekövetkezni, komoly okunk van feltételezni, hogy öt éven belül a Warner Bros. filmek, még a DC képregény-extravaganzák is, streaming-only vagy minimális két hetes mozis megjelenést kaphatnak. Mindez a moziablak lerövidítésére tett kísérletet szolgálja, ami végzetes lehet a mozi üzletágra nézve. Mindez arra a kérdésre tereli vissza a figyelmet, miért is kell Sarandosnak egy aktív stúdió? Valószínűleg nem azért, hogy támogassa az alkotókat, hanem azért, hogy megszüntesse a versenyt, és végérvényesen átvegye az uralmat a filmterjesztés felett.
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése