Az Olümposz csúcsán, ahol a felhők is meghajolnak az istenek előtt, egykor Héra királynő tartotta fenn a rendet. Amikor Árész megszületett, az égbolt úgy hasadt meg, mintha maga a háború lépett volna a világra. A Villámok Atyja büszkén emelte karjába a fiút, mert a saját ereje és vére lüktetett benne. Héra pedig úgy nézett rá, mintha a jövő minden reménye benne testesülne meg.
A királynő és Zeusz azonban gyakran voltak távol, mert bizony az istenek világa nem őrizte meg csak úgy önmagát. Így történt, hogy Árész nevelését Héra édesanyja, Rhea, az istenek anyja vette át. Ő volt az, aki a fiú első lépteit kísérte, aki ételt adott neki, aki megtanította, hogyan kell a világra nézni úgy, hogy az ember ne csak a csatát lássa, hanem a mögötte húzódó rendet és igazságot is. Rhea volt az, aki pótolta mindazt, amit Héra és Zeusz nem tudtak megadni, mert a kötelesség elszólította őket.
Árész így nőtt fel: Héra méltóságával, Zeusz erejével és Rhea ősi bölcsességével.
Amikor Rhea után, Héra is eltávozott az istenek útján, az Olümposz megváltozott. A csarnokok falai még őrizték a királynő lépteit, de a rend, amelyet ő tartott fenn, megingott. Megbomlottak, világok rései keletkeztek a csillagok között, s az idővonalon túl egyaránt, és ezek a világok összeütköztek.
Árész hosszú időre eltűnt az Olümposzról. Most nem csaták és szórakoztató meccsek hívták el, hanem a gyász. Egy olyan birodalomba utazott, amelyet csak az istenek ismernek: a Lélekmezőkre, ahol Héra és Rhea emléke még él, ahol a múlt hangjai tisztán szólnak, és ahol az immáron felnőtt fiú megadhatta a tiszteletet azoknak, akik felnevelték. Ott töltötte csendes napjait, amíg a fájdalom lassan elillant, és a szíve újra erőt talált.
Amikor visszatért az Olümposzra, a palota már nem volt ugyanaz.
Zeusz örömmel fogadta a régi ismerőst. Nem vette észre, hogy Morrigan már nem az, akit egykor megismert. A Villámok Atyja nem is látta azt sem, hogy a nő valójában nem vigaszt keresett – hanem helyet. Zeusz mellé. Dontéshozó és hataloméhes volt ekkor Morrigan, és egy olyan istenséget ostromlott, aki nem volt éppen a természetes képességei csúcsán.
Morrigan ügyes és rafinált volt, hiszen nem támadott nyíltan. Nem vádolt, és nem is követelt. Csak beszélt. És beszélt... Lágy hangon, finom hangsúlyokkal, olyan mondatokkal, amelyek lassan, észrevétlenül fészkelik be magukat az ember gondolatai közé. A Villámok Atyja pedig hallgatta – mert a múlt emléke elhomályosította a jelent.
Árész hamar megérezte, hogy valami nincs rendben. A palota légköre megváltozott. A segítők is furcsán néztek a kertben. A szolgák suttogtak, a csarnokok hidegebbnek tűntek, és Zeusz tekintetében ott vibrált valami, amit a fiú még soha nem látott: bizonytalanság és lelki félelem.
Morrigan minden mozdulatával azt sugallta, hogy ő a helyén van. Árész pedig útban. Nem kellett kimondania. A tekintete elég volt hozzá. A Villámok Atyja mellett akart állni – és ehhez Árésznek el kellett tűnnie a képből. Vagy ha nem is teljesen, a hadak urának a természetes képességeitől akarta megfosztani vagy lemásolni a trónörököst.
Démétér, a csend és az igazság istennője mindent látott. Régóta ott időzött a Villámok Atyjának oldalán, nem kötötte hozzá sem eskü, sem pedig törvény, mégis olyan mélységgel simult Zeusz világához, mintha a szíve régtől fogva az övéhez igazodott volna. Látta tisztán, hogy Morrigan csak birtokolni és utánozni szeret. Azt is észrevette, hogy Árész az, akit félreállítanak. Észrevette azt, hogy Zeusz már nem a saját hangját hallja, hanem a suttogást, amely lassan felülírja a gondolatait. Próbált szólni, de Morrigan minden szót elfordított, minden mondatot kiforgatott, minden igazságot kétségbe vont.
Árész ott állt a saját házában és a vérvonala közepén. Azt érezte, hogy a világ, amelyet Héra és Zeusz épített, lassan kicsúszik a kezei közül. És ráadásul harc nélkül. A szavak erősségében is jó volt Árész, ez nem kétség. A fegyvere most a szó volt. A tekintet. A régi ismeretség. A múlt, amelyet Zeusz nem tudott elengedni.
Morrigan úgy mozgott Zeusz mellett, mintha mindig is ott lett volna. A Villámok Atyja pedig engedte, hogy közel maradjon, mert a múlt emléke még mindig melegítette a szívét. A régi időkben, amikor a világok határai még sokkal jobban és tágasabban nyitva álltak, Morrigan más volt: könnyed, játékos, kíváncsi. Most azonban a tekintete mélyebb lett, és a szavai mögött olyan erő húzódott, amelyet Zeusz már nem ismert fel.
A nő nem támadott, csak beszélt és beszélt – halkan, mintha a szél susogna végig a palota oszlopai között.
„Furcsa, mennyire nem hasonlít rád” – jegyezte meg egyszer, miközben a trónterem ablakán át a felhők fölé nézett. Nem nézett Zeusra, nem várta a választ. A mondat úgy hullott a levegőbe, mint egy kavics a tóba: apró, jelentéktelennek tűnő mozdulat, amely mégis hullámokat indít.
Máskor csak ennyit mondott:
„A vér néha tréfát űz az istenekkel.”
Zeusz ilyenkor elfordította a fejét, mintha nem hallotta volna. De Morrigan tudta, hogy hallotta. A Villámok Atyja mindig hallotta a suttogást, még akkor is, ha nem akarta.
A megtévesztés istennője még nem állt meg, csak finoman, lassan, türelmesen szőtte tovább a hálót.
„Héra sok tudást és titkot vitt magával” – mondta egy másik napon, miközben a Villámok Atyja kezét érintette, mintha csak véletlenül. „Ki tudja, mit rejtett el előled. Ez nem a saját fiad.”
Zeusz szeme megrebbent. Morrigan látta. És ez elég volt neki.
A Villámok Atyja egyre gyakrabban nézett a fiúra úgy, mintha valami nem stimmelne. Mintha keresne benne valamit, amit nem talál. Morrigan azt láttatta az Istenek királyával, amit csak akart. Morrigan pedig minden alkalommal ott állt mellette, csendben, türelmesen, mintha csak vigaszt nyújtana.
Morrigan mindig tudta, hogyan kell közel hajolni a Villámok Atyjához úgy, hogy a szavai ne tűnjenek többnek egyszerű biztatásnál. A hangja lágy volt, a tekintete figyelmes, mintha csak vigaszt keresne vagy adna. Minden mozdulatában ott volt az a fajta női bölcsesség, amely nem tanult, hanem született vele.
Először mindig Zeusz erejét emelte ki.
„Tudod apám, sokszor a legnagyobb fájdalom az, amikor az ember rájön, hogy nem minden az, aminek gondolta” – mondta egyszer, miközben Zeusz vállára tette a kezét. „De te erős vagy. Túléltél már nagyobb viharokat is. Velem! Közösen! Hát nem emlékszel? Te vagy a legjobb apa az összes istenek között. Te vagy az istenek királya”.
Ne feledd! – kiabálta rá Morrigan
A Villámok Atyja nem válaszolt. A tekintete azonban elárulta, hogy a gondolat már gyökeret vert benne és elkezdett hinni neki.
Morrigan mosolya alig volt észrevehető.
Nem diadal volt benne, hanem valami sokkal veszélyesebb: Tökéletes zsarnoki elégedettség.
Tudta, hogy a mag el lett vetve.
És ha egyszer elvetették, előbb-utóbb kihajt.
A háború istene nem rántott kardot. Csak emlékezett. Héra méltóságára. Rhea bölcsességére. Nem cselekedett akkor, amikor Héra még élt. A sors nem írható át idegen szavakkal. Ezt jól tudta Árész is.
Árész kilépett az Olümposz csarnokaiból. Nem vereséggel, hanem azzal a tudással, hogy a háború istene nem attól erős, hogy kardot forgat. Hanem attól, hogy tudja, ki ő.
És ezt a tudást semmilyen távoli világból érkező istenség nem veheti el tőle.
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése