Valószínűnek tartom, hogy John Cagney író/rendező neve a legtöbb filmkedvelőnek sem mond sokat. Pedig egy olyan alkotóról beszélhetünk személyében, aki a legutóbbi produkcióval egész szép sikereket ért el és stílusjegyei nagyon könnyen felismerhetők: történeteinek gerincét a zene adja, főszereplői pedig általában olyan figurák, akik előadóként/dalszövegíróként próbálnak érvényesülni a nagyvilágban, miközben a magánéleti problémáikat is a hangszerek segítségével igyekeznek megoldani.
Cagney már csak azért is egy figyelemreméltó filmes, mert rendkívül egyszerű témákkal dolgozik (barátság, szerelem), melyeket jól ismert panelek segítségével fest a vászonra, így nem lehet azzal vádolni, hogy feltalálná a spanyolviaszt. Ami viszont felemeli az átlagos iparosok fölé, az az, hogy nem fél besározni a főszereplőit és olyan helyzeteket teremt, melyek ugyan minden második hollywoodi vígjáték sablonjai között szerepelnek, de ezeket képes a valóság talajához közel tartani.
Emiatt sajnálom, hogy a nagyközönség számára nem kifejezetten ismert Cagney, hiszen rendkívül szórakoztató és egyben minőségi feelgood darabok köthetők a nevéhez, melyeket receptre lehetne felírni rosszkedv ellen.
Ezek tudatában kellően magabiztosan ültem be az Életem legjobb számára, hiszen azt gondoltam, ez az a produkció, amitől tényleg teljes mértékben azt kaphatom, amire számítok.
És most nem fogom feleslegesen húzni az időt, nagyjából be is jöttek a számításaim, annyi különbséggel, hogy még ilyen prekoncepciók mellett is sikerült pozitívan meglepnie Cagney filmjének.
A történet alapjaiban szépen követi a rendező korábbi alkotásainak a receptjét: adva van egy középkorú esküvői zenész, aki éli átlagos, de boldog családi életét, de néha azért eltöpreng rajta, hogyan is alakulhatott volna annak idején a sorsa, ha a felesége és a kislánya helyett egykori bandáját választja.
Az egyik fellépése során megismerkedik egy feltörekvő énekes sráccal, aki épp most próbálja feltornázni magát a sikeres előadók közé, de elég döcögősen megy neki a dolog. Hőseink gyorsan egymásra hangolódnak és miután elfogyasztanak pár italt, közös zenélésbe kezdenek, melynek során különböző ötleteiket és meglátásaikat is átbeszélik.
Az este végét követően a két férfi visszatér a saját életébe, mintha mi se történt volna. 6 hónappal később azonban főszereplőnk észreveszi, hogy "egy éjszakás cimborája" az ő dallamait használta fel legújabb bomba slágeréhez és ez bizony olyan rosszul érinti, hogy megpróbál mindent elérni azért, hogy a sikerből legalább neki is kijusson egy kis szelet.
A felütés alapján ez akár egy teljesen átlagos kis vígjáték alaphelyzetének is tűnhet, de itt jön a képbe a varázslat! Egyrészt a film rendkívül frappáns humorral rendelkezik, már az első percekben felkerülhet egy óvatos mosoly az arcunkra, hogy a cselekmény menete során aztán egyre szélesebbre húzódjon.
Rekeszizom-szaggató nevetésekre azért ne számítson senki, de a beszólások és a különböző vicces szituációk nagyon jó arányérzékkel vannak elhelyezve a történetbe. Eközben a tónus is végig egységes, folyamatosan átjárja egyfajta kedvesség a képsorokat, még akkor is, amikor a két főszereplő kapcsolata laza barátságból átkapcsol ellenséges viszonyba.
De Cagney titkos fegyvere a figurák személyéből fakadó dráma kibontása. A két főszereplő ugyanis egymás torzított tükörképei. Paul Rudd alakítja a férj és apa szerepre "kárhoztatott" zenészt, míg Nick Jonas a küszködő feltörekvő sztárt. Előbbi hiába él boldog családi életet, ottmotoszkál benne az, hogy választhatta volna a hírnevet és csillogást, míg Jonas pont azon az úton halad, hogy ezt a sorsot fiatalon beteljesítse. De ha ez nem sikerül neki, nyom nélkül tűnhet el a süllyesztőben.
A két főszereplő karaktere nagyon jól működik együtt és külön-külön is, hiszen Cagney okosan építi fel személyiségüket és motivációikat és ha időnként a cselekmény el is indul meredekebb irányokba, végül mindig visszatereli a figuráit és a történetet egyaránt a földhözragadtabb útra.
És ebből fakadnak az igazán erős jelenetek, amikor főszereplőink az idealizált archetípusokkal ellentétben emberi vagy egyenesen rossz döntéseket hoznak, csak azért, hogy elérjék saját céljukat, miközben nem törődnek a hozzájuk közel állókkal. És amikor rádöbbennek (vagy éppen nem), hogy milyen útra is tévedtek, akkor bizony komoly témák felé is elkanyarodik a film.
Az Életem legjobb száma tehát nem fél attól, hogy a jópofa poénok mellett érzelmes jelenetekkel is szolgáljon, sőt, a játékidő második felében, ahogy egyre jobban kibontakozik a fő mondanivaló, úgy szökhet egy-két könnycsepp is a szemünkbe. Persze, mosolyunk még ekkor is megmaradhat, mert Cagney remek arányérzékének köszönhetően mind a humor, mind a dráma nagyszerűen kerül adagolásra.
És persze itt vannak a dalok! Ahogy korábban már említettem, a rendező esetében mindig a zene jelenti az adott alkotások gerincét és itt sincs ez máshogy. Azonban senki ne számítson arra, hogy a megtekintést követően dallamtapadásban fog szenvedni (esetleg a címszereplő nóta okozhatja ezt), de a kedves hangulathoz remekül passzolnak a dalbetétek. Nem mellesleg, a mondanivalóba nagyon szépen sikerült belecsatornázni azt, hogy mit is jelent vagy éppen jelenthet sokak számára a zene.
Mindent összevetve, Cagney ismét egy remek produkcióval rukkolt elő, ami hiába nem mutat sok eredetiséget, jól megírt karaktereivel, szimpatikus színészeivel, kellemes humorával, szép üzenetével és szívmelengető hangulatával könnyen maga köré csavarhatja a nézőit.
Azaz ismét sikerült egy olyan alkotást letennie az asztalra, ami korábbi munkáihoz hasonlóan bátran felírható a rosszkedv elűzésére!
(Az Életem legjobb száma június 18.-tól a mozikban!)
Streamingstar: 8 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése