Nem akartam megosztani ezt a történetet. Se Facebookon, se máshol. Minek? Hogy jöjjenek a lájkok, a szívecskék, a „veled vagyunk” kommentek, amiket aztán elnyel a következő macskás videó vagy tengerparti naplemente? Kösz, nem. Nem vagyok az a típus. Nem kell a digitális részvét, nem kell a szánakozó reakciók. Ez nem tartalom. Ez nem poszt. Ez nem hashtag. Ez egy mély seb, ami még nem gyógyul. És nem fogom ezért kirakni a belső vívódásomat a kirakatba.
A gyász nem sprint. Nem futam, amit letudsz, aztán jöhet a következő boldog pillanat. Ez egy maratoni táv, ahol egyelőre nincs célvonal. Nincs taps. Nincs győzelem. Csak sötétség. Mások is gyászolnak, persze. Mindenki máshogy. De amikor valaki leírja, hogy „öt hónapja ment el”, majd másnap nevetős képeket posztol, sütkérezik a parton, meg ismerőseivel koccint egy hatalmasat én csak ülök a csendben, és nem tudok nem gondolni arra: vajon mit jelent neki a veszteség? Mert nekem minden nap egyre nehezebb. Nekem a gyász nem múlik. Nem enyhül. Csak belém mar. Mint egy penge, amit minden reggel újra belém döfnek.
És akkor jönnek a mondatok. Azok a pofátlanul üres, közhelyes frázisok: „Az élet megy tovább.” „Túl kell lépni rajtuk.” Mintha a halál csak egy fejezet lenne, amit átlapozol. Mintha a szeretet, amit elveszítettél, csak egy emlék lenne, amit elteszel a fiókba. Amikor ezt hallom, legszívesebben pofán vágnám azt, aki kimondja. Nem azért, mert haragszom rá. Hanem mert nem érti. Mert nem tudja, milyen az, amikor a gyász nem enged levegőt venni. Amikor nem tudsz aludni, de felébredni sem akarsz. Amikor minden reggel egy újabb kudarc, hogy még mindig itt vagy.
Folyton jönnek ezzel: „Nekem is meghalt az anyám, látod, túl lehet élni.” Mintha ez egy verseny lenne. Mintha az, hogy ő már túl van rajta, azt jelentené, hogy nekem is ideje lenne lezárni. Csakhogy ő már végigment azon az úton. Ő már eljutott az elfogadásig. Ő már megnyugodott. Én még nem. Én még ott vagyok, ahol a gyász fojtogat és dühbe borít. És nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy tudd: ennek fázisai vannak. Csak engem szinte senki nem hagy végigmenni rajta, mert ítélkeznek. Pofátlan módon! Mert mindenki csak diktál. Mert embertelen módon próbálnak vigasztalni. És amikor valaki odadobja, hogy „az élet megy tovább”, az én életem épp akkor áll meg. Megdermed. És én benne vagyok. Mozdulatlanul. És ilyenkor arra gondolok, persze, csak neked megy tovább az élet.
Na jó… ez már kezd túl személyes lenni, tudom. Ezt tényleg inkább a mocsok „Börtönvilágra”, azaz Facebookra kéne kiönteni, egy hosszú posztban, amit aztán vagy elolvasnak, vagy csak beszippantanak, mint egy újabb drámát. De ahogy írom, érzem, hogy lassan átcsúszom megint dühbe. És itt most leállok. Elnézést, ha túlcsordult. De most jön a lényeg.
Az Odaát. Az a sorozat, ami nem csak képernyő volt. Hanem mentőöv. Egy menedék. Egy utolsó kapaszkodó.
Az elmúlt években a veszteség nem csak megérintett - brutálisan letarolt. Először a nagymamám ment el. Aztán anyám. Mindketten, akiket a legjobban szerettem. Nem volt időm feldolgozni az egyiket, már jött a másik. A kalandos kis életem megrepedt, majd darabokra hullott, mint egy puzzle. Össze kéne raknom, nem? A reggeli felkelés kín, az elalvás menekülés - de amíg tart kikapcsol. A magány pedig nem érzés - ez egy állapot. Állandó, súlyos, nyomasztó.
És néha hálát mondok annak, hogy lehet írni. Hogy lehet elmenekülni a sorozatok világába. Ne tudjátok meg, mekkora menedék ez nekem most.
Ebben a sötétségben találtam rá az Odaátra. Nem csak néztem — belé kapaszkodtam. Két testvér története, akik egymásért harcolnak, egymásért szenvednek, egymásért élnek. Az ő fájdalmuk, az ő erejük, az ő összetartásuk lett az én menedékem. Dean és Sam nem karakterek. Ők azok a testvérek, akik nekem sosem voltak. Az érzelmi támasz, a hiányzó család, a kimondatlan szeretet szimbólumai.
Újra és újra visszatérek hozzájuk. Minden epizódban új rétegeket találok. Dean keménysége mögött ott a törékenység, Sam érzékenysége mögött ott a belső harc. És én minden alkalommal magamra ismerek. Ez már túlélés. Ez az egyetlen kapaszkodó, ami még tart.
A veszteség nem múlt el. A magány nem enyhült. De ezek a történetek segítenek elviselni. Segítenek abban, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Mert amikor rájuk gondolok, érzem: van valami, ami még megtart. Valami, ami nem enged el. A gyász, amit hordozok, és a szeretet, amit elveszítettem - paradox módon - mégis erővé válhat. Bennem. Napról napra. A Winchester-tesóknak hála!
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése