Paul Thomas Anderson az a rendező, akit mára már az egyik legfontosabb kortárs hollywoodi filmesek közé sorol a szakma. Ez nem véletlen, hiszen Anderson életművét rendkívül igényes és izgalmas produkciók alkotják, melyek magas minősége előtt általában térdre borulnak a kritikák.
Manapság ott tartunk, hogy Andersont is nyugodtan egy lapon lehet emlegetni olyan nevekkel, mint Tarantino, Nolan vagy éppen Villeneuve, hiszen neki is szabadkezet biztosítanak a legnagyobb stúdiók, hogy mindenfajta megkötés nélkül valósítsa meg vízióit.
Persze, a popkultúrára lehet nem gyakorolt akkora hatást, mint a fentebb felsorolt kollégái, de ez annak is köszönhető, hogy alkotásainak a többségét nem lehet könnyen beskatulyázni a "szórakoztató közönségfilmek" kategóriájába.
PTA tehetségét kár is lenne vitatni, viszont én már jó ideje nem igazán tudok mit kezdeni a munkáival. Pályájának kezdeti időszakát nagyon kedvelem az olyan címek miatt, mint a Szerencse zsoldosai, Boogie Nights vagy éppen a Magnólia, ezeket követően azonban már egy filmje sem tudott igazán közel kerülni hozzám.
Így hiába lett beharangozva az Egyik csata a másik után az idei év egyik legizgalmasabb produkciójának, én kissé feszengve ültem be a terembe. Ezen a meglehetősen fura marketingkampány se segített, hiszen a Warner egyfajta szerzői akciómoziként reklámozta az alkotást, melynek előzeteseiből igazából csak két dologra lehetett számítani: fantasztikus színészi alakításokra és Anderson egyedi vizualitására.
Minden egyes általam megtekintett filmről úgy próbálok írni, hogy az objektív meglátásokat összefésüljem szubjektív véleményemmel (ezzel nagy titkot nem árultam el), de az Egyik csata a másik után nagyon megdolgoztatott ilyen téren, hiszen az történt, amire számítottam. Anderson ismét letett az asztalra egy rendkívül minőségi, mi több, merész és izgalmas produkciót, ami sajnos nem igazán tudott velem rezonálni.
A történet főhőse Bob, aki egykor egy forradalmár csoport fontos tagjaként tevékenykedett. Bajtársaival és szerelmével számtalan akcióban vett részt, melyek során különböző állami intézmények ellen intéztek támadásokat (vagy inkább merényleteket) a szabadság és az emberi jogok nevében.
Egy félresikerült balhét követően Bob kénytelen menekülőre fogni és kislányával egy határközeli városkába költözni, miközben Perfidiát (Bob párját) lekapcsolják a hatóságok.
Eltelik 16 év, hősünk immár nem harcos ellenálló, szimplán egy iszákos apuka. A múltból azonban előbukkan egy bosszúszomjas katona, akit csak az visz előre, hogy kézre kerítse Bob-ot és tinédzser lányát.
A sztori ennyi alapján még tényleg beleférne egy tipikus akciófilmes keretbe, de itt ennél jóval többről van szó. A terjedelmes játékidőbe ( 2 óra 41 perc) iszonyat sok témát sikerült beleszőni, kezdve a főszereplő szerelmi viszonyától az apa-lánya kapcsolaton át a szatirikus aktuálpolitikai kiszólásokig. És ezzel a felsorolással még csak a felszínt kapargattam.
Az alaposan felépített történet és a profi rendezés az első pillanattól az utolsóig egyben tartja a filmet, így az összes sokszínű figurának megvan a kellő helye és ideje a kibontakozáshoz. A különböző cselekményszálak pedig hiába ütnek meg más-más hangulati tónust, ezek is jó ütemben lettek egymáshoz illesztve, így remekül összepasszolnak a hol thrillerbe, hol vígjátékba hajló jelenetek.
Az már előre borítékolható volt, hogy a színészi alakításokkal nem lesz probléma, de azért leírom az egyértelműt: a DiCaprio-Penn-Del Toro trió parádés teljesítményt nyújt, nem lepődnék meg, ha később még találkoznánk a nevükkel a komolyabb díjátadókon.
A nagyágyúk mellett Chase Infiniti nevét érdemes még kiemelni, egyrészt azért, mert gond nélkül felnőtt már ismert (és elismert) társaihoz, másrészt a történet szempontjából az ő karaktere talán a legfontosabb. Ő alakítja Bob lányát, akinek tinédzserként kell szembesülnie szülei múltbéli tetteivel és bűneivel.
Ez a szál a felvezetést követően válik egyre hangsúlyosabbá, hogy aztán a játékidő második felét teljesen leuralja, ezzel pedig nincs is baj, hiszen az igazi dráma ennek folyamán bukik a felszínre.
A filmet technikai oldalról sem érheti panasz, sőt! Az operatőri munka egyszerűen hibátlan, még a kifejezetten egyszerű szituációkat bemutató jelenetek is gyönyörűen festenek, amikor pedig beindulnak az események, ott aztán kő kövön nem marad.
Egyszerűen szenzációs a képivilág, ezen pluszban a kiváló vágás is rengeteget emel.
Anderson házi zeneszerzője, Johnny Greenwod szintén hozta a formáját és kellően emlékezetes tételekkel ruházta fel a látottakat.
Ennyi pozitívum után jogosan merülhet fel a kérdés: Hol is van a baj a végeredménnyel?
Erre tudom azt válaszolni, hogy objektíve sehol, mert az Egyik csata a másik után egy elképesztően igényes szerzői vízió, amiért hatalmas piros pont jár a Warner stúdiónak is. Manapság, amikor a mozikat a több száz milliós biztonsági játékok (különböző univerzumok, feldolgozások, folytatások) uralják, igazi felüdülésnek hat egy ilyen egyedi darab, ahol a rendező teljes mértékben szabad kezet kaphatott és bizony igencsak magas költségvetésből (kb. 130 millió dollár) dolgozhatott.
De itt jön be a képbe a szubjektív nézőpont. A helyzet az, hogy én azt éreztem, mint a rendező sok más filmjénél: látom a produkció erényeit, de mintha egy láthatatlan ék megakadályozná, hogy teljesen átadjam magam az élménynek.
A szövevényes történetre igazán csak az utolsó 30-40 percben tudtam rácsatlakozni, a humor leginkább csak az elborult, abszurd pillanatokban működött és a figurák iránt se nagyon éreztem sokáig semmit.
Az Egyik csata a másik után az a fajta alkotás, melynek minden egyes aspektusa előtt tisztelettel meghajolok, de az az igazság, hogy ennél közelebb nem kerültem hozzá.
Jól szórakoztam a látottakon, de nem ez lesz az a film, amit a későbbiekben újra és újra megtekintenék.
De ahogy már többször említettem, ez már csak az én rigolyám.
Az tény, hogy Anderson ismét egy rendkívül igényes mozit hozott össze, amit tényleg érdemes a nagy vásznon megtekinteni, hiszen ilyen nagyszabású, ambiciózus projektek manapság már egyre ritkábban kerülnek a közönség elé.
Viszont akik az előzetes után egy rendkívül feszes, akciókban gazdag látványfilmre számítanak, csak óvatosan közelítsenek, hiszen ez közel sem egy popcorn-limonádé. Ez bizony egy Paul Thomas Anderson alkotás! És hogy ez mit is jelent pontosan? Annak mindenki maga járjon utána.
( Az Egyik csata a másik után szeptember 25.-től a hazai mozik műsorán!)
Streamingstar: 7 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése