2016 nem most volt, pontosan tíz éve. Ekkor jelent meg a Zootopia első része; a Star Wars rajongók ekkor vehettek egy nagy levegőt a Rogue One által; ekkor volt a Moonlight és La La Land méltán híres bakija; Franchise filmek dübörögtek minden fronton legyen szuperhős (MCU, X-men, DCEU), varázsvilág (Fantastic Beasts) vagy újragondolás (Ghostbusters) stb. Ebben az időben jelent meg a Netflix kínálatában egy sorozat, a Stranger Things. Ez a sorozat idén ért véget (2026). Így sok más írással ellentétben, nem csak az utolsó évadról szeretnék írni. Hanem az egész sorozatról, úgymond erről az öt évadról és a tíz évéről.

Így az egész kritika SPOILERES lesz, mivel az egész sorozat terítéken lesz, beleértve az utolsó ötödik évadot is.

Sci-Fi, Horror, 80-as évek

Ha arról beszélünk, hogy retro vagy nosztalgikus, a legtöbb embernek a gyerekkora ugrik be. Mit nézett akkor, mivel játszott, milyen élményei voltak. Hollywoodban lévő embereknek a gyerekkora pedig az 1980-as évek voltak. Az az idő, amikor rengeteg ma már klasszikusnak mondható alkotás született meg (Star Wars, Indiana Jones, The Thing, Jaws stb.). De miért is beszélünk erről? Amiatt, mert a Stranger Things egyik alappillére a nosztalgia, amit áraszt magából. Kezdve a különböző filmes utalásokon minden misztikum és sci-fi elem ig a D&D (Dungeons & Dragons). A kérdés, hogy a sorozat több ennél? Az első évad igen.

Az (első évad) története szerint 1983-ban járunk Hawkins városában. Ahol egy tudós menekül egy épületkomplexumban, és a végén egy rejtélyes lány áldozatává válik. Ezzel a jelenetsorral a sorozat már megteremtette az alaphangulatot, a sci-fi és horror ötvözetet. Ami esszenciája a sorozatnak. A rövid kezdet után megismerjük a karaktereinket: Mike Wheeler (Finn Wolfhard), Will Byers (Noah Schnapp), Dustin Henderson (Gaten Matarazzo) és Lucas Sinclair (Caleb McLaughlin). Általános iskolás baráti társaság, akik éppen Mike-nál D&D-t játszanak. Amikor befejezik, a többi srác hazafelé indul. Will viszont nem jut haza, hanem eltűnik.

A következő nap megismerjük a sorozat karaktereinek másik felét, olyanokat, mint Mike nővérét Nancyt (Natalia Dyer); Nancy párját, Steve Harrington (Joe Keery) és legjobb barátnőjét Barbara „Barb” Hollandot (Shannon Purser); Will anyját, Joyce (Winona Ryder) és testvérét, Jonhatan (Charlie Heaton). Aki még nem maradhat ki, Jim Hopper (David Harbour), aki Hawkins sheriffje. A történet Will eltűnésével indul, és maga a cselekmény az ő felkutatásáról szól. A cselekmény előre haladtával megismerünk még kettő lényeges karaktert, Elevent „El” (Millie Bonnie Bongiovi) akinek telekinetikus képeségei vannak és Dr. Martin Bennert (Matthew Modine), aki a helyi Hawkins Labor vezető tudósa. Ők ketten építik rá erre az alapvetően egyszerű nyomozós történetre a misztikumot, a sci-fi és horror zsánereket.

Jöhetne egy újabb gondolat, miért volt ennyire jó a Stranger Things, hisz elég klisésnek tűnik: kisváros, misztikum, szappanopera elemek a tinik közt, helyi kiégett sheriff stb. stb. Igaz az állítás abban, hogy láttunk már ilyen alapokat. Viszont a Stranger Things két helyen újul meg. Az első, hogy modernizál, a filmes eszközei és narratív mesélése modern filmes nyelvvel mesél. Ami dinamikus és mai embernek izgalmasabb helyzeteket, jelenteket teremt. A másik, hogy ez a sorozat antológia lett volna eredetileg. A Duffer testvérek (Matt és Ross Duffer) eredetileg az egész sorozatot antalógiának tervezték. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden évad különböző helyszíneken, időben és furcsa eseményekben játszódott volna. Ez egy kiváló ötlet, kiváló alap és az első évad is így áll hozzá. A vége pont annyira marad nyitva, mint amennyire egy antológia sorozatnak nyitva kell maradnia. Ezzel örök kérdéseket ültetve a nézőbe. Kiváló évad, nagyszerű élménnyel, mi mehetne félre?

Populáris hullámvasút

Amikor vége lett az első évadnak Dufferék annyira megkedvelték a színészeket és az általuk alakított karaktereket, hogy dobták az eredeti koncepciót. Így lett a sorozat egy összefüggő nagy történet, amit végül láthatunk. Ez a sorozat évadról évadra egyre népszerűbbé vált világszerte, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltak vele problémák.

A sorozat egyik nagy nehézsége, hogy minden egyes évaddal bővül a karakterek száma. Kezdve a második évaddal, ahol megismerjük Murray Bauman (Brett Gelman), Max Mayfield (Sadie Sink) és testvére Billy Hargrove (Dacre Montgomery); harmadik évadban sokkal több szerepet kap Lucas húga, Erica (Priah Ferguson), új szereplőnek meg feltűnik Robin (Maya Hawk). Ez így rengeteg, és ahol sok karakter, sok a történetszál, amiből vannak olyanok, amik egyáltalán nem működnek. A második évadban Eleven szála alapvetően egy eredettörténet akart lenni, hogy a karaktert mélyebben megismerjük. Ennek ellenére a sorozat egyik legfeleslegesebb szála lett. A harmadik évadban az egész koncepció, hogy az szovjetek a Hawkins pláza alatt bekuckózva kísérleteznek nem éppen épkézláb alapokon nyugszik. Értem én azt a fajta sugallatot, ami a hidegháborúban végig az amerikaiak fejében volt: Az oroszok már a spájzban vannak. Ettől még ez az egész szál súlytalanná válik egy ponton túl. Ez még jobban megfejeli a negyedik évadban egy második szovjet szál, ami a második legfeleslegesebb történetszála lett a sorozatnak. Ezen felül azt is megmutatta mi a legnagyobb gond a sorozattal évadról évadra.

Plot Armor és mellékkarakterei

Plot Armor jelentése: egy irodalmi/filmes eszköz, amikor egy szereplő nem logikus okokból marad életben, hanem azért, mert a történetnek (a cselekménynek) haladnia kell, és ő a főszereplő (vagy a cselekmény szempontjából nélkülözhetetlen), ezért a sors (vagy az író) megóvja a halálos veszélyektől. Ez egy olyan forgatókönyv-megoldás, ami felülírja a realitást, hogy a főszereplő túléljen, annak ellenére, hogy a helyzet ezt nem indokolná.

Ezzel az eszközzel tömve lett a Stranger Things időről időre, ahogy az események haladnak előre. Ez már a második évadtól kezdve igaz, mivel Eleven eltűnik (konkrétan semmivé válik) az első évad végén. Igaz, itt közbe szól a koncepcióváltás, így vissza kellett hozni a széria főszereplőjét. Ez megbocsátható valahol, viszont a harmadik évadól kezdve teljesen tönkre teszi a dramaturgiát ez a fajta írói hozzáállás. Ugyanis a harmadik évadot úgy zárjuk le, hogy az egyik főszereplőtől (név szerint Jim Hopper) elbúcsúznak a nézők végleg. Dráma, fájdalom, tetteknek súlya. Ez az érzés egészen tart a negyedik évad első részéig, amikor is kiderül, hogy Hopper él. Ezzel létre hozva egy totál felesleges szálat, és semmisé téve a sorozat egyik csúcspontját. Mivel ő neki az lett volna a célja, hogy a halálával Eleven karakterére hat, és ez által fejlődik a személye. A második ilyen húzása az íróknak a negyedik évadban található, ahol azt hihette a néző, hogy kiírnak egy másik főbb szereplőt Max képében, ahol az ő halála Lucas lett volna egy plusz lökés és erő a fináléhoz. Ehhez képest inkább azt választották, hogy kómába legyen. Nagyon furcsa úgy nézni egy sorozatot, hogy bizonyos jelenetek arra születnek, hogy a hőseink ki legyenek írva ezzel az egész narratívára téve egy hatalmas terhet és súlyt, hogy ami történik az nem játék, és van következménye. És ez kettő ok miatt probléma. Az első, hogy ezekkel a döntéseknek hála elvész a karakterfejlődés egy ponton túl. A másik, egy idő után nem tudsz kiért aggódni, ha főszereplőkről van szó.

Ugyanis, ha levesszük a fókuszt a főszereplőkről és a mellékszereplőkre tekintünk rá, egy meglepetés fog érni minket. Kategóriákkal jobbak, mint a főszereplők. Most elgondolkodhatna az ember: De hát Mike, Eleven öt évadon keresztül látjuk, a legtöbb mellékszereplő pedig egy évados, akkor hogy lehetne jobb?

És a kulcs az egy évadon van. Egy évad (kivéve Billy, ő kettő) alatt olyan karaktereket tudtak összerakni, akik készek voltak, kompetensek voltak, volt hatásuk a főkarakterek fejlődésére, szerethetőek, és ez által volt súlya annak mikor kiírták őket. Első évad: Barb halála indította el Nancyt azon az úton, ahová került. Az „ártatlan” jó kislányból egy talpraesett, magabiztos ember lett. Második évad: Bob Newby (Sean Astin) szerepe amiatt volt fontos, mert Joyce megtudhatta, milyen egy biztonságos életet élni (kb. egy részig), és milyen szeretve lenni újra. Bob halála ezt csak felerősítette benne, hogy érdemes küzdeni, és ha kell hátra hagyni mindent egy új kezdet miatt. Negyedik évad. Itt két személyt kell megemlíteni. Az első Alexei (Alec Utgoff), aki megmutatta Murrynek, hogy nem minden szovjet rossz ember vagy földönkívüli vagy mindkettő. Ez által nemcsak a karakter, hanem néző is megszerette, miközben ő ténylegesen csak vicces-bohókás karakterként volt ábrázolva. A másik Billy, akinek az elvesztése teljes mértékben befolyásolta Max karakterét és a narratívát is ez által. Negyedik évad: Eddie Munson (Joseph Quinn), ő a legszerethetőbb mellékszereplő lett az egész sorozat által. Dustinra, olyan hatással lett, hogy a halála után már ki mert állni a fényre, és már nem csak egy visszahúzódó srác volt.

Ezek csak apró szösszenetek adott karakterekről, de kérdem én: Hogy tudott egy sorozat eljutni oda, hogy az egy évados karakterei nagyobb mélységet kaptak, mint azok a karakterek, akiket öt évadon keresztül folyamatosan látunk a képernyőn? A válasz, hogy egy ponton túl nem tudtak mit kezdeni velük. És ahelyett, hogy lezárták volna az adott karakternek a szálát, a legrosszabb döntést hozatták meg, amit csak lehet.

Oda és vissza

2025. november 26. elindult az ötödik egyben utolsó végső epic évad. Legalábbis a néző erre számíthatott a negyedik fináléja után, ami egy sötét apokaliptikus évadot igért, hisz Vecna (Jamie Campbell Bower) a sorozat aposztrofált főgonosza nyert az évad végén, ugye? Hát nem, semmiféle apokalipszis nincs. Ugyanolyan az egész, mint eddig, egy kis változtatással. A város karantén alá került, és megérkezett a katonaság, hogy kiderítse mi volt ez a földrengés sorozat (előző évad fináléja). ezek után pedig a legkreatívabb húzást csinálják, mikor kiderül számukra, hogy ezek nem barátságos földrengések: lefedik az összes rést fémlemezekkel, és kamuznak valamit a népnek.

Igen, ez az évad nem indul a legjobban, hiába a hangulat, a főcím, a zenék, ami még mindig el tudja kapni az embert. És ez a vegyes érzés csak fokozódik részről részre. Mert az egyik pillanatban nagyon érdekes eseményeket és történéseket mutat a sorozat: Will ereje, Vecna háttere, Upside Down újra definiálása. Viszont a másik oldalon továbbra sem tudnak mit kezdeni a főszereplőkkel egy ponton túl. Kezdve Hopperrel és Joyce-szal, akiknek volt egy íve még ha döcögött is az első évadhoz képest, eljutottak valahová. Ehhez képest most visszarántották őket az első évadba, és mintha két inkompetens embert látnánk, akik most érkeztek a sorozatba. Nancy, Steve és Jonhatan, a szegény ember Twilightja. Öt évadon keresztül nézni ezt a szerelmi háromszöget fájdalom, lehet, hogy a végén feloldják, de csak a legvégén. Miért nem lehetett volna ezt, mondjuk hamarabb vagy a sorozat első két részében lerendezni? Robin karaktere itt annyira átment egy „vicces tudok csak lenni” karakterbe, hogy egy ponton túl azon gondolkodtam, hogy sztereotip alapon nem Steve a sorozat legbutább karaktere, hanem Robin, ami azért szomorú, mert az előző két évadban még megtartották nála ezt az egyszerű, vicces/vannak ötleteim, és eszes karakterrel. Emlékezzünk vissza a debütálása az volt, hogy le tud fordítani egy orosz szöveget. Mike és Lucas leginkább pont ugyanolyan, mint eddig, se nem többek se nem kevesebbek. Will talán az egyetlen, aki fejlődik, mert leküzdi a félelmeit teljesen, és ezzel a bátorsággal mer kiállni Vecna ellen. Csak ez a leküzdő jelenet rosszul volt időzítve. Nem arról van szó, hogy LMBTQ propaganda és társai, nem. Ez rengeteg embernek egy szorongó élmény lehet, hogy nem vállalhatja fel magát és az a legszebb, hogy ehhez nem is kell homoszexuálisnak lenni. Csak az emberek azért nem érzik, hogy ez rájuk igaz, mert nem ott kezdődik a felvállalás, hogy kifelé mondom. Hanem ott, hogy magunkba nézünk, és nem a felszínt kapargatjuk újra és újra. Így az, hogy Will fel merte vállalni magát, és elfogadta ezáltal magát, egy igen fontos üzenet és jelenet. Csak az időzítése volt rossz, így maga a cselekmény vált súlytalanná. Ha már cselekmény: a katonai szál kicsit olyan az évadban, mint egy fekvőrendőr. Megjelennek, megakasztják a karaktereinket, egy mozdulattal el lesznek takarítva és a cselekmény megy tovább. Semmi többre nem hivatottak.

Természetesen itt is megjelenik egy visszatérő karakter, Kali azaz 008 (Linnea Berthelsen). Nos, mikor a második évadban láttam (igen ott jelent meg a karakter először), már az volt a fejemben, mikor láthatom újra őt, vagy több gyereket, akik a kísérlet részei voltak. Erre idáig kellett várnom, ami olyan szempontból jó, hogy ennyi haszna volt Eleven történetszálának a második évadban. Olyan szempontból viszont rossz, hogy Kali szála egy-két momentumon felül totálisan érdektelen volt. Őszintén szólva inkább tűnt úgy, hogy ő a kötelező mellékszereplő, akinek meg kell halnia. A gond, hogy Kali egyáltalán hogyan ér fel az előző évad mellékszereplőihez.

Amikor leültem a sorozat elé, azt gondoltam, hogy a sorozat második felébe elő kell venni a fekete zsákokat. De a sorozat megcáfolt, egyetlen egy főszereplő sem halt meg igazán. Elevennek is nyitva hagytak egy ajtót (a jövőbeli melléktörténetek érdekében, gondolom). A sorozatnak ez a húzása ott helyben nagyon elkeserített, hogy még itt se mernek merészek lenni semminyire. Az egészet megkoronázza az is, hogy a végső harc nem túl epikus, és hamarabb vége van, mint ahogy elkezdődik. Magának a sorozat cselekményének olyan hamar vége lett, hogy nem akartam elhinni. Az utolsó rész kétórás, egy óra húsz percnél véget ér. Jöhet a kérdés, akkor mi a maradék negyven perc? Epilógus, ami kenterbe veri a Lord of The Rings zárását. És ezen az sem segít, hogy az évad cselekménye is szétesik menetközben. A már feljebb említett túl sok történet szál problémája miatt.

Oké, oké itt most felsoroltam kb. mindent, ami rossz volt ebben az évadban, de akkor mi volt jó? Hát ismételten a mellékkarakterek. Kezdve Vecnával aki továbbra is egy kiváló főellenség a maga képében. Aztán ott van Derek Trunbow (Jake Connelly) aki ebben az évadban debütált, és ő lett az egy évados nézői kedvenc (azzal a csavarral, hogy nem hal meg a végén). Iszonyatosan nagy dumái vannak, és ő többet fejlődik ebben az egy évadban, mint mások két-három évad alatt. És nem, nem lesz más ember, hanem változik. Derek az elején egy igazi tuskó volt (és nem, nem tudom szebben írni). Az a fajta kis srác, akivel úgy igazán nem szeret senki időt tölteni, mindenkit bánt, önző és ezek mellett a családja el is kényezteti. A sorozat végére rájön, hogy nem csak ő létezik, de ettől függetlenül a stílusa megmarad, a szókimondó énje nem tűnik el. Kiváló karakter ív, egy ilyen kicsi szálhoz képest. A másik mellékkarakter Mike húga, Holly (Nell Fisher). Ő már az előző évadokban is szerepelt, de lényegi jelenléte most volt először. Az ő „csoda országbeli” jelenetei Max-szel szintén egy üdítő színfoltja volt a sorozatnak.

És az is igaz, hogy a lezárás simán felér egy átlag sorozat epizód hosszal, voltak benne szép pillanatok, mint Hopper és Mike beszélgetése, Dustin nyitó beszéde, Robin, Nancy, Steve és Jonathan beszélgetése arról, hogy de, barátok maradnak. Meg a legvége, ami egy fajta staféta átadásnak is tekinthető Mike és Holly között.

Új nézőpont

Amikor leültem az utolsó évad elé, az a gondolat volt bennem, hogy ha nem hal meg legalább egy főbb szereplő, akkor számomra értékelhetetlen az egész. Hisz nem mer kockáztatni, és folyamatosan elhúzza a mézes madzagot a néző előtt. Több ilyen alkalom volt az évadközben, hogy azt hittem történik majd valami, de mégsem. Ez által jogosan gondolhatja most mindenki, hogy számomra értékelhetetlen az egész sorozat. Viszont ez nincs így. Amikor véget ért, epilógus, és csak a stáblistával maradtam egyedül rájöttem valamire. Ez a sorozat oké, se több, se kevesebb. Ez amiatt egy pozitívum, mert ha ez a gondolat lett volna bennem a sorozat elejétől fogva, akkor nem lett volna a csalódásérzés bennem. Csak az egyik oldalon ott volt a kiváló első évad, a másikon pedig az alkotók félrevezető nyilatkozatai. De ha mindezt levesszük… Akkor marad nekünk egy oké sorozat. És ez tökéletes. A Stranger Things nem akar világmegváltó lenni, nem akar mély drámát belevinni, hatalmas csavarokat stb. semmi ilyet. Ez a sorozat egy dolgot szeretne, hogy komfortban legyünk. Ugyanis az egyik oldalról a sorozat pontosan ugyan olyan, mint a 80-as és 90-es tv sorozatai (pl. Magnum, Knight Rider, Twin Peaks és társai) karaktereiben, narratív eszközeiben és cselekmény időbeli elhelyezésében is. A másik oldal pedig szól a mai fiataloknak a különböző társadalmikérdéseket reprezentáló karaktereken keresztül. Ez a Stranger Things, egy kaland, ami visszaidézi a múltat, és reprezentálja jelent. Egy történet, ami egyszerű, de legalább szórakoztató. Egy gonosz, akitől lehet félni, de olyan gyorsan zárják le a karakterét, mintha nem is lett volna. Egy maroknyi karakter, akik már jól bejáratot klisékre épülnek, de mind alá van rendelve a történet miatt, így nem fejlődnek. Egyszerűen ez sorozat oké, és ez így van jól.

Összefoglaló

A Duffer testvérek 2016-ban berobbantak egy sorozattal és 2026 január 1. véget ért tíz év. Ez a tíz évnyi történet ma már a popkultúra részévé vált. Egy olyan sorozattal, ami alapvetően mindenkinek tudok ajánlani, mert mindenki megtalálja azt, ami számárra kedves, vicces, szórakoztató, netán érdekes. Viszont azt is látni kell, hogy a sorozatól nem szabad túl sok mindent elvárni az első évad megnézése után. Ez egy könnyed szórakozás, amivel szinte biztos, hogy nem most találkozunk utoljára. Egy biztos, ha ez a sorozat még akkor jelenik meg, amikor a televízió még aktuális volt, tuti bekarikáztam volna a tv újságba gyereként és vártam volna a DuckTales (1987-1990) után és az Alien: Resurrection (1997) előtt.