A romantika nem az én műfajom, legalábbis ha filmekről vagy azzal rokonítható művészeti alkotásokról van szó.
Félreértés ne essék, nem zárkózom el a zsánertől, de általában egy nehéz munkanap,/hét után nem ilyen típusú alkotások elé huppanok le könnyed szórakozás gyanánt.
Megvannak azért a magam kedvencei, de ezekre az esetek többségében véletlenül bukkanok rá. Nagyon ritkán fordul elő az, hogy egy ilyen témájú produkció felkelti az érdeklődésem, de az Üvöltő szelek legújabb adaptációja nagyon hamar a figyelmem középpontjába került, köszönhetően a készítők névsorának.
Rögtön a két főszereplő neve hallatán felkaptam a fejem, hiszen Jacob Elordi (Frankenstein-2025) korunk egyik tehetséges feltörekvő ifjonca, Margot Robbie (Barbie - 2023, A Wall Street farkasa -2013) pedig már egy eléggé felkapott sztárnak számít, akit nem véletlenül ölelt a keblére a szakma.
Viszont a két színésznél is nagyobb húzóerőt jelentett számomra Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő-2020, Saltburn-2023) rendezőnő neve, aki előző két filmjével ha nem is nyűgözött le, de nem mindennapi stílusával meggyőzött, hogy későbbi munkásságát is figyelemmel kövessem.
Az igazság az, hogy Emily Bronte klasszikus regényét csak hírből ismerem, de azzal azért tisztában vagyok, hogy egy meghatározó romantikus regény, ami bizony nagy hatást gyakorolt a műfajra.
Viszont Fennell volt számomra a garancia arra, hogy ez most nem egy sokadik érdektelen feldolgozása lesz egy arisztokrata közegbe helyezett románcnak, hanem annak egyfajta egyedi átértelmezése a modern korhoz igazítva.
A sztori ismertetését különösebben nem szeretném bő lére ereszteni, mivel pár mondat után valószínűleg azok számára is feldereng valami, akik hozzám hasonlóan nem olvasták a regényt.
Cathy, a nemes családból származó lány és Heathcliff, a nincstelen utcagyerek a két főszereplőnk, akik gyerekként ismerik meg egymást, köszönhetően annak, hogy a fiút magához veszi Cathy eladósodott édesapja. A fiatalok között hamar kialakul a barátság, ami aztán az évek folyamán csak egyre szorosabbra fonódik. Egy nap azonban egy nemesember költözik a szomszéd birtokra, aki hamar szemet vet Cathy-re és a kötelező körök lefutása után meg is kéri az immár felnőtt korba lépő nő kezét.
Heathcliff ennek persze nem örül, de egy félreérthető beszélgetés foszlányai aztán még inkább feldúlják érzelmeit és dühében "világgá megy". Cathy mindig is arról álmodott, hogy találjon magának egy tehetős férfit, de gyerekkori társa távozása után tudatosul benne igazán, hogy talán örökre elveszítette az igazit.
Évekkel később aztán Heathcliff tehetős férfiként tér vissza a környékre, de ekkor Cathy már házasságban él, ami bizony nem könnyíti meg a helyzetét. Felbukkanását követően aztán el is kezdődik egy szerelmi háborúskodás, amibe aztán belefolynak a birtokon tartózkodó szereplők is.
A sztori tehát szépen sorra veszi a műfaj legalapvető elemeit, ennyi alapján azt gondolhatnánk, ez csak egy újabb tipikus adaptáció.
Fennell látásmódjában azonban teljesen felbolydul az ismerősnek tűnő felállás, hiszen az ő verziójában nem karót nyelt urak és hölgyek kerülgetik egymást, hanem rendkívül sérült, mondjuk ki, toxikus figurák, akik szerelmi vágyaikat is túlfűtött légyottokban élik ki.
A probléma az, hogy az erős színészi játékok ellenére a karakterekkel nehéz mit kezdeni, hiszen az összes fontosabb szereplőnek van valami defektje, ami a játékidő előrehaladtával egyre erőteljesebben bukik a felszínre. Ez a megközelítés hiába nevezhető egyedinek, engem folyamatosan kizökkentett a történetből.
Hőseink külön-külön is képesek felkavarni az állóvizet, de amikor úton-útfélen egymásba botlanak, ott kő kövön nem marad utánuk.
Hol epekedve vallanak örök szerelmet egymásnak, hol a legundorítóbb játszmákba bonyolódnak bele, csak azért, hogy haragból, esetleg irigységből felingereljék kiszemeltjüket. Ebbe a csatározásba aztán szépen belefolynak a mellékszereplők is, akik eleinte szintén ártatlan elszenvedőknek tűnhetnek, hogy aztán róluk is lehulljon a lepel.
Azzal még nem lenne problémám, hogy a vásznakra kerüljön egy ilyen mérgező adok kapok a romantika klasszikus jegyei mögé bújtatva, hiszen pont így lehetett volna igazán stílusossá varázsolni ezt az ismert történetet. Viszont Fennell a karakterek terén nem ismert határokat és szinte az összes szereplőből egy emberi roncsot faragott, akikkel nézőként nem igazán lehet azonosulni.
De ez az a pont, amin át tudtam volna lendülni, hiszen előző filmjében, a Saltburn-ben is hasonlóan "érdekes" figurákat mozgatott, viszont ott hozzájuk illesztette a konkrét cselekményt, tehát ott bizonyos jelenetekkel is sikerült a jó ízlés határait feszegetnie.
Az Üvöltő szelek esetében azt hittem, hasonlóan elmerészkedik a végletekig, ehhez képest mindig akkor húzta be a kéziféket, amikor egy-egy képsor már tényleg érdekes irányokba kanyarodott volna.
Maga a nyitójelenet az, ahol sikerült meglepnie a filmnek, az szépen megalapozhatott volna a grafikusabb, abszurdabb szegmenseknek, de azt a szintet aztán később egyszer sem sikerült megugrani.
Persze, egy átlagnézőnek még talán így is megbotránkoztató lehet néhány eseménysor, de a rendezőnő előző munkáihoz képest ez bizony kevés.
És itt ütközik ki a kontraszt, ami engem végig nagyon zavart: a főszereplők tulajdonságait sikerült kellően eltúlozni, viszont az egymás iránt tanúsított érzelmeiket már jóval visszafogottabb prezentálásban kapjuk meg, ezzel pedig be is zuhan a produkció a két szék közé.
Részletieben kapunk egy modern köntösbe bújtatott klasszikust, de teljes egészében ez mégsem több egy újabb átiratnál, ami nem elég bátor ahhoz, hogy a magára húzott polgárpukkasztó stílusát beteljesítse.
És itt ki kell emelnem azt is, hogy a filmhez a manapság rendkívül népszerű popénekesnő, Charlie XCX készített betétdalokat, de ezek is rendkívül visszafogott módon csendülnek fel, így nem tudják elmélyíteni azokat a kontrasztokat, amikre Fennell törekedett.
Viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy technikailag nagyon magas minőséget képvisel az összkép, köszönhetően a színpompás díszleteknek, a remek kosztümöknek és persze Linus Sandgren operatőri munkájának. Az Üvöltő szelek képileg egy igazi vizuális orgia, aminek minden pillanatában élvezet elmerülni.
Ezért szomorú az, hogy nem sikerült eltalálni az arányokat a forgatókönyvben, mert külsőségek terén itt aztán nem lehet belekötni semmibe.
A felszín alatt azonban egy identitászavaros belsőt találunk, melyben eltúlzott karakterek próbálnak felszínen maradni a klasszikus toposzok ingoványában.
Megvolt a lehetőség arra, hogy egy igazi stílusbravúr legyen az új Üvöltő szelek, Fennell személyében meg is lett volna az ideális rendező a feladatra, de az arányok elszabásának köszönhetően ez csak egy érdekes, a maga módján azért szórakoztató, de közel sem emlékezetes toxikus románc lett.
És talán ezért is nem fogja megtalálni a közönségét, hiszen az eredeti rajongók számára ez már túl elrugaszkodott lehet a forrásműtől, de akik valami igazán újra és megbotránkoztatóra számítottak, nekik ez csak egy sokadik ujjgyakorlat lehet, néhány ötletes elemmel feldobva.
Streamingstar: 5 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése