William Friedkin 1973-as Az ördögűző című filmje egy óriási klasszikus, ami még napjainkban, 50 évvel a bemutatója után is kellően hatásos, mi több rémisztő alkotás. Ez az időtlenség egyrészt a sallangmentes rendezésnek és a profi forgatókönyvnek tudható be, másrészt pedig annak, hogy a történet "sokk-faktorán" túl egy kellően kidolgozott drámát kapunk, nagyszerű karakterekkel és kiváló színészi alakításokkal.
Ezeken a rétegeken túl aztán ott az igazi horror, ahol nincsenek határok és tabuk, a borzalmak hatásvadász eszközök nélkül, a maguk felkavaró valójukban csapódnak az arcunkba. Egy ilyen filmtörténeti alapvetést (bizony, Az ördögűző bőven túlmutat a horror műfaján) nagy feladat folytatni, a siker nem is nagyon jött össze azok számára, akik a későbbiekben erre vállalkoztak. '77-ben érkezett az Eretnek alcímet viselő második rész, amiről legyen is elég ennyi, nem érdemes azt a fiaskót részletesebben firtatni.
Majd 1990-ben, az eredeti regény szerzője ( egyben Friedkin mozijának forgatókönyvírója) William Peter Blatty szállította le a harmadik részt, ami ugyan tartalmazott ügyes megoldásokat (egyfajta okkult krimiként szőtte tovább az alapsztorit), végül közel sem tudott igazán maradandót nyújtani.
A 2000-es évek elején aztán a Warner összehozott két Merrin atya eredettörténetet, ezek keletkezése sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint az elkészült filmek önmagukban.
2016-ban Az ördögűző mítosz a televíziós sorozatok világába is át lett rángatva, ez a próbálkozás két évadot élt meg és hasonló a helyzet vele, mint a 3. epizóddal. Tartalmaz jó ötleteket és önmagában még működőképesnek is nevezhető, de ahogy mellé rakjuk Friedkin klasszikusát, már nincs is miről beszélni.
Most pedig itt a Hívő, amit a Universal és a Blumhouse stúdió közös erővel hozott tető alá, a 2018-ban indult Halloween trilógia alkotógárdájával.
Az elgondolás is hasonló volt, mint Michael Myers legutóbbi feltámasztásánál: csak az eredeti klasszikust figyelembe venni, minden más mehet a kukába. El ne felejtsem a legfontosabbat, a kedves producerek nem poénból dobtak ki az ablakon 400 millió dollárt a jogokért, így már a Hívő elkészülése előtt bejelentésre került, a 2023-as alkotás egy trilógia első részét fogja képezni.
Legyen elég ennyi alapozásnak, lássuk, milyen lett David Gordon Green ördögűző-kalandja.
Két általános iskolás kislány három napra eltűnik, majd a semmiből kerülnek elő, 50 km-re onnan, ahol nyomuk veszett. A szülők eleinte örülnek, hogy gyermekeiknek nem lett nagyobb baja, azonban a kis lurkók hamarosan egyre furcsábban kezdenek viselkedni. Miután az orvoslás csődöt mond, jöhet a klasszikus módszer: az ördögűzés. Ebbe az egész kalamajkába aztán sikerül belerángatni Chris MacNeil-t is, aki '73-ban már megpillantotta a gonoszt.
Hirtelen azt se tudom, hol kezdjem, hiszen ez a film megtestesíti az összes olyan hibát, amit manapság az ilyen "rég várt" folytatások elkövetnek.
A 2018-as Halloween ügyesen vette ezeket az akadályokat, ott sikerült okosan rákapcsolódni John Carpenter eredetijére és annak elemeit átültetni a modern közegbe. Valószínűleg emiatt a siker miatt landolt Green és alkotótársai kezében az Ördögűző, de ne felejtsük el, jött még itt egy Gyilkos Halloween és egy Haloween véger ér. Ezek már közel sem sikerültek olyan jól, mint a '18-as verzió (az utolsó etap sokaknál ki is verte a biztosítékot), így már első körben rizikósnak érződött, hogy pont ez a stáb fogja ismét táncba hívni az ördögöt.
A baj meg is történt, a Hívő iszonyat gyenge lett.
Kezdjük ott, hogy azokból az elemekből, melyek időtlenné tették az eredetit, semmit sem sikerült épkézláb módon átemelni. Az első 30 perc ugyan még mutat olyan jeleket, hogy a készítők egyszer-kétszer talán megnézték Friedkin klasszikusát. A zenei aláfestés rendkívül minimalista, az ijesztgetések helyett a főszereplők drámája áll az előtérben, maga a cselekmény pedig kellően kimért, már-már lassú (legalábbis a mai horrorokhoz képest) mederben halad előre.
Félreértés ne essék, az első fél óra is olyan, mintha egy felvizezett Ördögűző koppintásra váltottunk volna jegyet, de ha megmarad ezen a szinten a film, komolyan mondom, kellemes érzésekkel hagyom el a vetítőtermet.
A felvezetést követően azonban a szó legrosszabb értelmezésében szabadul el a pokol! A kreatív készítők a semmiből megpróbálják összefűzni a történetet az eredeti narratívával, így felbukkan a színen Chris MacNeil, mint valami Laurie Strode pótlék (traumák által megtépázott anya helyett egy 90 éves ördögűzőt kapunk), aki gyorsan bedobál néhány utalást az eredeti mozira, majd le is köszön, hogy majd a végtelenül giccses, már-már pofátlan lezárásban bukkanjon fel ismét.
Nem viccelek, ha Ellen Burstyn jeleneteit kivágják (kb. 10 perc végezte volna a kukában), akkor egy teljesen önálló, megszállós/démonos popcorn-horrort kaptunk volna. Annak se lett volna különösen jó a Hívő, de legalább nem mételyként borít be egy klasszikust.
A játékidő közepe tehát nem más, mint egy ízléstelen múltidézés, de ezt követi az igazi katasztrófa, a tényleges ördögűzés!
Nem akarok túlzásokba esni, de muszáj újra előhozakodnom a '73-as filmmel. Ott két megfáradt pap (Merrin és Karras atya) néz szembe a kislány testbe bújt ördöggel és egy katartikus fináléban ér csúcsra az addig aprólékosan felvezetett cselekmény. Korábban elhangzott, jelentéktelennek tűnő félmondatok válnak meghatározóvá, addig elhintett motívumok és szimbólumok álnak végül össze egy lenyűgöző egészet feltáró kirakósként.
Erre mit kapunk a Hívőben? Egy megszállott helyett itt van kettő, két elszánt atya helyett kapunk egy fél vallási gyülekezetet, a csontig hatoló pszichológiai terrort pedig felváltják az üres CGI-effektek és a röhejesen eltúlzott megoldások.
A filléres trükkök még valahol megbocsáthatók lennének, de Gordon munkájának sikerül a legnagyobb hibát elkövetnie: teljesen szembe megy az eredeti történet szellemiségével. A film egy percig nem képes elmerülni olyan témákban, mint a hit vagy a vallás, inkább elsüti a legnagyobb kliséket és egy olyan irányba tereli a finálét, melynek láttán köpni-nyelni nem tudtam.
Vérfagyasztó képek és elgondolkodtató mondanivaló egy Ördögűző-moziban? A fenét, tobzódjunk a giccsben és a hatásvadász vizualitásban! Ez jelentené a horrort napjainkban? Így érdemes hozzányúlni egy filmtörténeti mérföldkőhöz? A Hívőn végig tekintve, a Blumhouse stúdió válasza az lehet, hogy igen.
Ennyi sárdobálás után ideje lenne valami pozitívumot is megemlíteni. A színészi játék egész korrekt, legalábbis a főszereplőt nem érheti panasz. Leslie Odom Jr. a lehetőségekhez képest jól alakít, de csodát tőle se várjon senki, hiszen a karaktere nincs igazán elmélyítve. De ide ez a teljesítmény is elég volt, hogy némileg emelkedjen a színvonal. Persze, a sátán által megkísértett kislányok alakításával sincs baj, meggyőzően grimaszolnak és káromkodnak, de ennyi. Linda Blair számára annak idején azért több lapot osztottak, de ezt már kár lenne a Hívő színészpalántáin elverni.
Fentebb már több szó is esett Ellen Burstyn-ről, róla igazából nem lehet sok mindent elmondani. Beugrott a forgatásra, felmondott pár drámainak szánt szöveget (meg egy arcpirító poént/kikacsintást, legalábbis remélem, hogy az annak volt szánva) és már lépett is le a fizetésével. Ezért nem tudom hibáztatni, hiszen egy 91 éves színésznőről van szó, aki több interjúban is hangoztatta, csak a hatalmas gázsi miatt vállalta el újból Chris MacNeil szerepét.
Amiről még érdemes szót ejteni, az a zene. Senki ne számítson világmegváltó tételekre, igazából a '73-as moziban felcsendülő Tubular Bells lett újra alkotva néhány jelenethez, plusz a stáblistához. Ez se több, mint lusta múltidézés, de legalább alapszinten működik, hiszen egy kifejezetten hangulatos, egyben fülbemászó darabról van szó, ami ebben a friss verziójában is kellően hatásos.
Így a végén még szót ejthetnék arról, hogy a 30 millió dolláros büdzsével egész jól gazdálkodtak a készítők, de nem akarok hazudni. Akad néhány jobb megoldás operatőri és vágási munka terén, de a végeredmény igazából semmi kiemelkedőt nem tartalmaz. Sőt, fentebb már megemlítettem, hogy helyenként a CGI-effektek kifejezetten gyengék.
Az ördögűző: A hívő nem más, mint egy újabb lelketlen, "arccal a pénznek" mentalitással elkészített sablonkupac, ami önálló popcorn-matinéként még talán elbotladozna a középszerűség határáig, de így, hogy egy bebetonozott örökzöld farvizén próbál érvényesülni, nettó pofátlanság a végeredmény.
És ebből lesz trilógia?
Isten ments!
(Az Ördögűző: A hívő október 12-től a hazai mozik műsorán!)
Streamingstar: 3 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése