Ülök a képernyő előtt, kezemben a távirányítóval, és egyre gyakrabban érzem azt a furcsa, üres közönyt, ami korábban elképzelhetetlen volt számomra egy esti filmezés előtt. Valami alapvetően megváltozott az elmúlt öt esztendőben, és ez a változás lassan, de biztosan ölte ki belőlem a mozgókép iránti, egykor lángoló lelkesedést, amiért régen akár éjféli premierekre is elmentem. A kínálat látszólag végtelen, a streaming szolgáltatók ontják magukból a tartalmat, mégis, amikor választani kellene, órákig csak görgetem a listákat, mert minden alkotás egyformának, lélektelennek és fájdalmasan középszerűnek tűnik az előzetesek alapján. Hiányzik az az elemi erejű katarzis, az a fajta történetmesélés, ami napokig velem maradt, és amiről izgatottan beszélgettünk a barátokkal a kávészünetekben. Mostanában a filmek többsége olyan, mint egy gyorséttermi menü: gyorsan fogyasztható, színes-szagos, de fél óra múlva már arra sem emlékszünk, mi volt a főfogás, és csak egyfajta tompa hiányérzet marad utána a gyomrunkban és a lelkünkben.
Különösen az akciófilmek műfaján érhető tetten ez a fájdalmas hanyatlás, ahol a koreográfia és a feszültség helyét átvette a kapkodó vágás és a követhetetlen kamerarángatás. Régen egy akciójelenetnek volt íve, volt tétje, láttuk és értettük, mi történik a vásznon, ki kivel küzd, és miért fontos a győzelem a történet szempontjából a hős számára. Ma viszont csak villogó fényeket, CGI-orgiát és súlytalan pofonokat kapunk, ahol a fizika törvényei és a logikai összefüggések teljesen másodlagosak a vizuális zajkeltés mögött a sötét termekben. A rendezők mintha elfelejtették volna, hogy a kevesebb néha több, és a folyamatos pörgés, a szünet nélküli robbantások valójában éppen az izgalmat ölik ki a jelenetekből, unalmassá téve a látványt. Olyan érzés ez, mintha egy videójáték átvezetőjét néznénk órákon keresztül, de a kontroller nélkül, mindenféle interakció vagy valódi érzelmi bevonódás lehetősége nélkül a kényelmes kanapénkon ülve.
Azt hiszem, pontosan meg tudom határozni a pillanatot, amikor minden elromlott: valahogy úgy érzem, hogy a popkultúrában is Thanos csettintett, és ezzel nem a lakosság, hanem a kreativitás és a minőség fele tűnt el a világból egyik pillanatról a másikra. Azóta mintha egy alternatív idősíkban élnénk, ahol a stúdiók a biztos bevételt ígérő, kockázatmentes és végtelenül unalmas folytatásokra, remake-ekre és univerzum-építésekre pazarolják minden erőforrásukat a profitéhség jegyében. Ez a metaforikus csettintés elvitte magával a bátorságot, az eredeti ötleteket és azt a fajta filmművészeti igényességet, ami régen még a nyári blockbusterek sajátja is volt a mozik aranykorában. Mintha a lélek szállt volna el Hollywoodból, és helyét átvették volna a patikamérlegen kimért, algoritmusok által generált forgatókönyvek, amelyek mindenkihez szólni akarnak, így végül senkit sem érintenek meg igazán mélyen a sötétben ülve.
Ezzel párhuzamosan a streaming szolgáltatók egyeduralma csak tovább mélyítette ezt a válságot, hiszen a hangsúly a mozifilmekről szinte teljesen áttevődött a végtelenített sorozatokra. Manapság ha valami épkézláb történetet vagy karakterfejlődést keresünk, szinte csak a több évados szériák között találunk néha-néha értékelhető darabokat, miközben a klasszikus, kétórás filmélmény haldoklik. Persze ezek között a sorozatok között is rengeteg a töltelék és a feleslegesen elnyújtott tartalom, ami csak a nézési időt hivatott növelni a valódi művészi érték helyett a képernyőkön. Régen ömlöttek ránk a jobbnál jobb filmek, minden hónapra jutott valami korszakalkotó, most viszont kénytelenek vagyunk beérni a tömeggyártott sorozatok tengerével, amik közül csak nagyon kevés képes valódi nyomot hagyni bennünk. A mennyiség totális uralma alá kerültünk, ahol a tartalomgyártás kényszere felülírja a minőséget, és a nézők kénytelenek a középszerűség tengerében fuldokolva kutatni valami értékelhető után az előfizetéseik rengetegében.
Ez a "vibe", ez a kiábrándultság lassan alapélménnyé válik minden filmrajongó számára, aki még emlékszik arra, milyen volt, amikor a mozi varázslat volt, és nem csak egy újabb algoritmus a havi díjért. Vágyunk vissza abba a korba, amikor a karaktereknek volt mélysége, a történeteknek volt eleje és vége, és amikor a filmkészítők még tisztelték annyira a közönséget, hogy valódi munkát tettek le az asztalra. Amíg ez a szemlélet vissza nem tér, és amíg a stúdiók rá nem jönnek, hogy a nézőknek nem tartalomra, hanem élményekre van szükségük, addig marad a régi kedvencek újranézése és a reménykedés. Addig marad ez a keserű érzés, hogy valahol, valamikor a végtelen kövekkel együtt a filmipar lelke is eltűnt, és mi itt maradtunk a porladó emlékekkel a nappalink félhomályában az unalmas streaming kínálat felett.
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése