Top Gun (1986)
Az
1986-ban bemutatott Top Gun nagyon sokáig úgy élt az emlékezetemben, mint egy
rendkívül egyszerű, a '80-s évek minden báját és hátulütőjét magán viselő
popcorn-film.
Sose tekintettem rá klasszikusként, szimplán csak egy
szórakoztató limonádéként könyveltem el.
Amikor 2017-2018 környékén biztossá vált a folytatás, nem nagyon értettem, hogy erre vajon mi szükség lehet. Egyrészt nagyon sok idő telt el az első rész óta és amikor Hollywood ennyire messzire nyúl vissza a múltba, hogy újra melegítsen egy-egy jól csengő címet, annak általában csúfos kudarc a vége.
Leginkább azért, mert ami a 'a 80-as években működött és magától értetődőnek tűnhetett, az mára már erőltetettnek és megkopottnak érződhet. Persze, a nosztalgia kényelmes takaróját igazából bármire rá lehet húzni (és rá is húzzák sok mindenre), de ha egy ilyen sokat késett folytatás nem képes újdonsággal szolgálni, esetleg kissé más világításba helyezni az eredeti alkotás alapkoncepcióját, akkor a végeredmény könnyen belesüllyedhet a középkategóriába és az üres múltidézés mocsarába.
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a 86-os Top Gun egy olyan film, ami teljes mértékben megállja a helyét önálló történetként. Igaz, pont emiatt is lehetett volna nagyon gyorsan második részt készíteni hozzá, hiszen annyira egyszerű sztorival és karakterekkel dolgozott, hogy egy folytatás esetében igazából bármerre tovább szőhették volna a cselekményt az írók.
Viszont az első és a második epizód között eltelt 36 év, sajnálatos módon ez
idő alatt elhunyt az eredeti film rendezője (Tony Scott) és a mozikat is
leuralták a CGI-effektekben tobzódó szuperhősfilmek. Ezek fényében végig az a
kérdés motoszkált a fejemben, hogy tényleg szükség van egy újabb Top Gunra? És
ha még véletlenül jó is lesz a végeredmény, akkor azt tudja majd értékelni a
mai közönség?
De ne szaladjunk ennyire előre!
A Top Gun főhőse a fiatal és vakmerő pilóta, Pete "Maverick"
Mitchell, aki másodpilótájával együtt bekerül az amerikai hadsereg elit
pilótaiskolájába. Itt egy rendkívül intenzív képzés veszi kezdetét, melynek
célja az, hogy kiszűrjék a legjobbak közül is a legjobbat. Miközben zajlik az
oktatás, Maverick romantikus kapcsolatba kezd az oktatójával és ha ez még nem
lenne elég, egy elég komoly vetélytársat is talál magának Tom
"Iceman" Kazinsky (Val Kilmer) személyében.
Mint fentebb már említettem, ez nem az a film, amit a története tett emlékezetessé. A cselekmény rendkívül egyszerű, amivel alapesetben nem is lenne gond, hiszen mégiscsak egy popcorn-moziról van szó. A probléma az, hogy a forgatókönyv a végletekig le lett csupaszítva. Adva van egy egyszerű alaphelyzet, némi mondvacsinált konfliktus és kész! Semmi mélység, kidolgozott drámaiság nincs a jelenetek alatt. Az egész produkció egy nagyon szegényes vázra lett felhúzva, amiben ugyan megtalálhatóak a kötelező történetmesélési elemek, de ezek nem lettek kellően kidolgozva.
A vicc az, hogy a Top Gun ennek ellenére működik. Ez elsősorban Tony Scott rendezésének köszönhető, aki rendkívül egyedi vizuális stílusával még a legsemmitmondóbb jeleneteket is képes volt izgalmassá, esetleg szórakoztatóvá varázsolni. A gyors vágások, a pazar képivilág és a mai szemmel nézve is látványos légifelvételek tesznek arról, hogy megfeledkezzünk a sekélyes történetről.
De a rendezés mellett azért a színészekről sem szabad megfeledkezni. Nyilván nem itt kel Oscar-díjas alakítások után kajtatni, hiszen már alapból a karakterek is roppant egyszerű papírmasé figurák. Ennek ellenére a szereplők többsége rendkívül emlékezetes, köszönhetően annak, hogy igencsak karizmatikus arcok által lettek eljátszva.
A film abszolút sztárja az ekkor még pofátlanul fiatal Tom Cruise, aki ugyan itt még nem igazán tudott felülemelkedni a tipikus jóképű hőstípuson, de ide még bőven elégnek bizonyult annyi, hogy elővegye hófehér mosolyát. Persze, ha a helyzet megkívánta, akkor meggyőzően tudott könnyes szemekkel meredni a naplementébe is.
Igazából ez az attitűd jellemző a mellékszereplőkre is, akik között ott találhatjuk Val Kilmert, Anthony Edwards-ot, Kelly McGillis-t és Tom Skerrit-et. Egyikük se itt nyújtja élete alakítását, de mindegyikük volt annyira tehetséges, hogy élettel töltsék meg alulírott figuráikat.
Aztán itt van a zenei aláfestés, amit megint csak pozitív jelzőkkel tudok illetni. Harold Faltermeyer (Tango & Cash, Beverly Hills-i zsaru) tételei ugyan nagyon egyszerű alapokra lettek felépítve, mégis jól illeszkednek a képsorok alá. Talán a betétdalok azok, melyek néha-néha túl lőnek a célon és egy-egy jelenetet már parodisztikussá varázsolnak. Itt érvényesül igazán a ’80-as évek esszenciája, hiszen a film néhol átesik a ló túloldalára és iszonyat giccsessé válik, de ilyen szinten sem tudok őszintén haragudni a készítőkre, mivel még a legsziruposabb romantikus szcénák is rendkívül stílusosan és megkapóan lettek rögzítve.
És ha már ’80-as évek, az ilyen régivágású mozik kapcsán azért gyakran előfordul, hogy látvány szempontjából nem állják ki az idő próbálját és mai szemmel nézve már kissé elavultnak hatnak.
A Top Gun esetében erről szó sincs, hiszen még abban a korszakban készült, amikor a CGI-effektek eléggé gyerekcipőben jártak. Ennek köszönhetően a légifelvételek és a vadászrepülős akciók makettekkel, vetített hátterekkel és valódi kunsztokkal lettek megoldva, így ilyen szempontból nagyon szépen öregedett a produkció.
Összegezve a dolgokat, a Top Gun számomra egy rendkívül megosztó darab. Felületesen nézve egy szögegyszerű propagandafilm, vázlatos sztorival és kétdimenziós figurákkal.
Viszont a maga módján mégis működik, mint szórakoztató látványfilm, köszönhetően Tony Scott egyedi stílusának, a remek zenéknek és a karizmatikus színészeknek.
Soha nem fogom kedvenceim közé sorolni, de ha kikapcsolt aggyal ülök le elé, akkor bizony még engem is képes elkapni a hangulata.
Streamingstar: 7 star
Top Gun: Maverick (2022)
A
Top Gun hiába kapott vegyes kritikákat ’86-ban, hatalmas anyagi sikernek
örvendett és nem csak Tom Cruise-ból faragott igazi filmsztárt, de Tony Scott
(a rendező) előtt is kinyitotta Hollywood kapuit.
Manapság ennyi bőven elég is lenne ahhoz, hogy pár éven belül elkészüljön egy
folytatás, viszont Pete Mitchell története nagyon sokáig parlagon maradt. Időről
időre felröppentek pletykák a második résszel kapcsolatban, hogy aztán 2010
környékén jelentse be Jerry Bruckheimer producer, elkezdődtek az előkészületek,
sínen van a film. 2012-ben azonban tragikus körülmények között elhunyt Tony Scott
és úgy tűnt, a Top Gun végül megmarad egyszeri, megismételhetetlen
akciófilmnek.
Pár évvel később azonban újra felmordultak a hajtóművek és egy igencsak impozáns stáb csatlakozott a produkcióhoz. A rendezői pozícióba az a Joseph Kosinski került, aki 2013-ban már készített egy nagyszabású sci-fit Cruise főszereplésével, cím szerint a Feledést. Ez azért már önmagában sem volt egy rossz ajánlólevél, de olyan filmek írhatók még a direktor számlájára, mint a Tron: Örökség (2010) vagy A bátrak (2017), melyek szintén magas minőséget képviseltek műfajukon belül.
Szerencsére a forgatókönyv se került rossz kezekbe, hiszen olyan írók dolgoztak a történeten, mint Christopher McQuarrie ( Jack Reacher, Mission:Impossible 5. és 6.), Eric Warren Singer (A bátrak) és Ehren Kruger (A kör, A szomszéd).
Ez persze mind szép és jó, de az igazat megvallva, én a 2022-es premierig végig szkeptikusan álltam a projekthez. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lehet úgy hozzányúlni az első részhez, hogy az ne csak egy üres múltidézésnek hasson.
Persze, már maga Cruise személye adott egyfajta biztosítékot arra, hogy a végeredmény nem lehet pocsék, hiszen a fickó manapság már nem csak színészként funkcionál, hanem vakmerő kaszkadőrként is, aki szinte az összes nyaktörő mutatványt maga végzi el a forgatásokon. Így afelől nem volt kétségem, hogy a végeredmény kellően látványos lesz, viszont arról nem voltam meggyőződve, hogy kellő tartalommal is sikerül-e megtölteni a produkciót.
Végül berepült a Top Gun: Maverick a mozikba, én pedig az utóbbi évek egyik legjobb élményével gazdagodtam.
36 év telt el az első rész eseményei óta, de Maverick még mindig ugyanaz a vakmerő pilóta, mint annakidején. Miután egy kísérleti repülés soron összetűzésbe kerül a feletteseivel, újra bekerül a Top Gun programba, de immár oktatóként. A feladata az, hogy néhány fiatal pilótát (akik értelemszerűen a legjobbak közül lettek kiválasztva) felkészítsen egy „lehetetlen küldetésre”. A helyzetet viszont kissé megnehezíti az, hogy a tanoncok között ott van egykori társának, Goose-nak a fia, akivel eléggé viharos a kapcsolata a múltbéli események miatt.
Már most érdemes leszögezni azt, hogy a Top Gun: Maverick szinte egy az egyben azokra az elemekre lett felépítve, mint az első rész. Viszont amíg az eredeti film elképesztőn vázlatos sztorival dolgozott, addig a Maverick képes arra, hogy kellően elmélyítse a konfliktusokat és a karakterek hátterét.
Nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy a Top Gun hirtelen átváltana egy rögrealista drámába.
Viszont a készítők jól felismerték azt, hogy a legegyszerűbb helyzeteket és szituációkat is fel lehet tölteni annyi tartalommal, hogy a néző már ne egy üres látványparádénak érezze a két órás játékidőt.
Itt van például Maverick. Ő az első részben nem volt több egy idealizált hősfiguránál. A második részben azonban kapott annyi motivációt és drámaiságot, hogy sokkal könnyebb vele szimpatizálni és átélni a vívódásait. Ezt a mélységet pedig Cruise a remek alakításával még kétszeresen át is húzza.
Én sosem tartottam rossz színésznek a szcientológiával kokettáló filmcsillagot, de az tény, hogy az utóbbi pár évben a Mission:Impossible folytatásokban leginkább csak azt bizonyította, mennyire menő még mindig akcióhősként. Itt azonban újra megvillantja azt, hogy több van benne egy tehetséges kaszkadőrnél.
Maverick persze még mindig nagyon cool és stílusos, de több olyan jelenet is akad, ahol a karakter szembe találja magát a démonjaival, ezeket a részeket pedig elképesztően hitelesen és érzékenyen jeleníti meg Cruise.
Érdemes külön kiemelni azt a részt, ahol Maverick hosszú idő után találkozik barátjával (és egykori ellenlábasával), Iceman-el.
Ez a jelenet a maga visszafogottságában annyira erőteljesre sikeredett a színészi alakításoknak köszönhetően ( Val Kilmer is visszatért az ikonikus szerepében), hogy ember legyen a talpán, aki nem érzékenyül el alatta.
És ha már a színészek! A Maverick mellékszereplők terén is egy remek gárdát vonultat fel, akik itt már nem csak karizmatikus személyek, de kellően kidolgozott figurák is. Miles Teller például nagyszerű Goose fiaként és a fináléra már egyenjogú szereplőként működik Maverick mellett.
Jennifer Connelly személyében pedig ismét kapunk egy csinos nőt, akibe főhősünk belehabarodhat, de ez a romantikus szál is jóval visszafogottabb és letisztultabb az eredetiben látható giccsparádéhoz képest. Köszönhetően elsősorban Connelly szimpatikus figurájának és a színésznő kiváló alakításának.
De ha már Top Gun, gondolom mindenki arra kíváncsi, hogy sikerültek az akciójelenetek.
Már említettem, hogy Cruise manapság egyre őrültebb mutatványokat vállal be a filmek kedvéért és ezt az elhivatottságát a Maverick-ben sem felejtette otthon. Talán odáig nem ment el a színész, hogy élesben vezessen vadászgépeket (ezt már nem engedték neki), viszont a mellékszereplőkkel együtt azért beült képzett pilóták mellé, így a légifelvételek nagy részében tényleg azt láthatjuk, ahogy a szereplők a felhők között cikáznak a gyors gépekben.
Ennek köszönhetően eléggé vissza lett fogva a CGI és az akciók többsége a régi iskola szerint lett megvalósítva: makettekkel és valós felvételekkel.
Ez rengeteg hozzáad az élményhez, hiszen manapság a legtöbb látványfilm elképesztően túlhasználja a számítógépes effekteket, míg a Maverick végig kézzelfogható, jól megkoreografált jelenetekkel operál, melyek súlyát az első pillanatoktól kezdve át lehet érezni.
Ezek után gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy technikai fronton a Maverick közel kikezdhetetlen. Az operatőri munka kiváló ahogy a vágás is.
Igaz, itt már nincs jelen az a Tony Scott-ra jellemző stílus, ami erősen képviseltette magát az első filmben, de ezzel nincs is baj. Sőt, ez a klasszikus, letisztultabb forma egyáltalán nem állt rosszul a Mavericknek.
Zenei téren azonban nem történt nagy változás az eredetihez képest. Harold Faltermeyer komponista mellé azért becsatlakozott Hans Zimmer és Lorne Balfe is, de a klasszikusnak számító témák megmaradtak, ahogy a lényegesebb betétdalok is. Így ilyen szinten egy igazi nosztalgiabomba a Maverick, hiszen ha megvalósításában már nem is ugyanazt a látásmódot hozza, mint a ’86-os első rész, zenei világában rengetegszer megidézi az eredeti produkciót.
Persze, azért képileg is vannak kikacsintások, bizonyos jelenetek kompozíciója néha egy az egyben ugyanaz, mint az eredetiben, de ezek a nyitójelenetet leszámítva azért elég rövidek.
És ha már nosztalgia! Manapság Hollywood ész nélkül hempereg a múltidézésben, de ez a film még ilyen téren is képes jelesre vizsgázni.
Ahogy fentebb említettem, nagyon sok a tisztelgés Tony Scott klasszikusára, de ezek nem üres pillanatok, hanem kellően érzelmes momentumok, melyek ügyesen belevannak építve a cselekmény szövetébe.
Egy dolog van, amibe bele lehet kötni, ez pedig a finálé. Itt kissé sikerül túltolni a „lehetetlen” manővereket és a rendkívül szerencsés véletleneket, csak azért, hogy minden egyes csúcspontnak érződő pillanatra jusson még két másik.
Ez az ész nélküli fokozás picit visszavesz a jelenetek feszültségéből, de még ezekkel is bőven szórakoztató a Maverick.
Sőt, az utóbbi évekből ez az az alkotás, ami moziban olyan élményt adott, amit máshol biztos nem kaphattam volna meg. Az elképesztő látvány, a szívvel és lélekkel feltöltött történet, a remek karakterek, az erős színészi alakítások és a nosztalgiabombaként robbanó dallamok összessége egyszerűen letaglózott.
Nagyon érdekes, hogy amíg az első rész csak egy stílusos limonádé a ’80-as évekből, addig a Maverick egy rendkívül precízen összerakott, a tökéletességhez nagyon közel repülő látványfilm, ami megmutatja, hogy ebben a műfajban is lehet értékeset alkotni.
Így visszagondolva, kár volt szkeptikusnak lennem, mert a Top Gun: Maverick nem csak jobb lett az elődjénél, de azt is megmutatta, hogy még manapság is lehet közel hibátlan folytatásokat, mi több, akciófilmeket gyártani.
Streamingstar: 9 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése