" A kigyúrt Patrick Swayze hülyére veri a gazfickókat egy poros kisvárosi csehóban."
Nagyjából ezzel az egy mondattal el lehetne intézni Rowdy Herrington 1989-es akciófilmjét, az Országúti diszkót. Sokan hivatkoznak (leginkább a tengerentúlon) klasszikusként erre a kétségtelenül hangulatos szösszenetre, de ha képesek vagyunk átlátni a nosztalgia kellemes felhőjén, könnyen szemet szúrhat az, ez csak egy mívesen elkészített, könnyed műfaji darab. Szögegyszerű sztorival rendelkezik, karakterei igazi sablonfigurák, bizonyos megoldásai pedig mára már kissé parodisztikusnak is hathatnak (kb. minden második jelenetben felbukkan minimum egy félpucér nő).
Ezt leszámítva, még ma is működik az Országút diszkó, legfőképp azért, mert rendkívül látványos és erőszakos harcjelenetekkel van teletűzdelve, Swayze alakításában egy kellően karizmatikus főhőst kapunk, a cselekmény a közel két órás játékidő ellenére is végig feszes, mindezt pedig átöleli a '80-as évek utánozhatatlan eszenciája.
Ez tipikusan az a mozi, ami nem igényelne modern feldolgozást, de az elmúlt években láthattuk azt, hogy hollywood számára semmi sem szent és amelyik régi cím esetében profitot szimatolnak, azt bizony leporolják. Így járt az Országúti diszkó is, amit az MGM stúdió hozott össze és március 21-n az Amazon Prime kínálatában debütált (a készítők eredetileg moziba szánták filmjüket, lett is ebből aztán balhé).
Első körben egy rendkívül felesleges próbálkozásnak tűnt a '89-es darab felmelegítése, de amikor kiderült, hogy Doug Liman (A holnap határa) rendezésében és Jake Gyllenhaal-al a főszerepben kapjuk meg a modern időkre hangszerelt Dalton kalandot, már sokkal izgalmasabbnak tűnt a projekt, erre pedig a jól sikerült előzetes is ráerősített.
A történet gerincén sokat nem változtattak a 2024-es remake készítői: Egy levitézlett bunyóst, Daltont felfogad kidobónak egy bártulajdonos. Némi kötelező huzavonát követően hősünk elvállalja a melót, ami eleinte egész egyszerűnek tűnik. Aztán persze kiderül, hogy a forgalmas szórakozóhelyre egy helyi gengszter is szemet vetett, így a kötelező körök lefutása után el is kezdődik a pofozkodás.
Hol is kezdjem?
Az Országúti diszkó ('24) a saját jogán még akár meg is állná a helyét egy egyszerű limonádé akciófilmként. A probléma az, hogy a '89-es eredeti nagyon csúnyán a sarokba ülteti és ettől nem igazán lehet elvonatkoztatni.
Már csak azért sem, mert ez tipikusan az a fajta feldolgozás, ami érdemben nem változtat sokat az alapfilm koncepcióján, sőt, helyenként direkt vissza is utal rá.
A legnagyobb probléma az, hogy a készítők nem vették észre a nyilvánvalót: a '89-es eredeti azért működik, mert minden egyes aspektusában magán hordozza korának legismertebb védjegyeit. Végtelenül egyszerű és egyben letisztult sztori, kedvelhető vagy éppen könnyen gyűlölhető sablonfigurák, csonttörő bunyók, cigifüsttől és sörtől bűzlő helyszínek és rengeteg indokolatlan meztelenkedés.
Ezeket a tényezőket keresve se találhatjuk meg Doug Liman rendezésében, de ez talán nem is nagy meglepetés, hiszen '89 óta sokat változott a filmkészítés, ahogy maga az akciózsáner is. A probléma az, hogy az eredeti Országúti diszkó talán legfontosabb elemei ezek, melyek kivonásával pont a szórakoztatófaktor gerince veszik a semmibe.
Ezen sorok leírása után már elég öregnek (egyben mogorvának) érzem már magam, így hagyjuk is a két film összehasonlítását, támaszkodjunk inkább arra, hogy mit kínál az új feldolgozás.
Fentebb már szóba került, hogy a történet roppant egyszerű. Annyiban sikerült Dalton kalandját "elmélyíteni", hogy a figura hátterébe beiktattak egy rendkívül drámainak szánt tragédiát, ami alapból még működne is, ha a végeredmény nem szenvedne identitászavarban.
Hatalmas közhely, tudom, de ennél semmi sem írja le jobban a filmet: a készítők látványosan két szék közé estek. Egyrészt a végtelenül sablonos és elhasznált műfaji elemeket próbálták egy könnyed, humoros köntösbe belebújtatni, mindeközben a háttérben egy jóval komolyabb és sötétebb szálat is igyekeztek kibontani. Ezt a két aspektust aztán nem sikerült összegyúrni egy működőképes egésszé, azaz az egyik jelenetben még megy a beszólogatás és viccelődés, a következő képsorokban pedig azt látjuk, ahogy Daltont kísértik múltbéli bűnei.
Ez a két, egymástól elég távol álló hangulatelem aztán a játékidő folyamán egyre erőteljesebben oltja ki egymást.
Sajnos a film tempója is elég döcögős, az alaphelyzet felvázolása után már számíthatnánk a bunyókra, erre Dalton szinte kispadra ül és majd csak az utolsó fél órában dobja le magáról a láncokat. Időközben azért akad egy-két kisebb volumenű balhé, de túl sok játékidőt elvisznek a jelentéktelen mellékkarakterek és a hozzájuk köthető történetszálak.
Aztán itt van a színészijáték. Jake Gyllanhaal jó szokásához híven hozza a tőle elvárható szintet és ez igazából elmondható a tipikus "barátnő" szerepkörben felbukkanó Daniela Melchiorról (The Suicide Squad) is. Billy Magnussen (Nincs idő meghalni) a kötelező gazfickó figuráját már kissé túltolja, de Conor McGregor az, aki aztán tényleg ledobja a láncot és fékeveszett őrültként tombolja végig a jeleneteit. Valahol ő az igazi nyertese a filmnek, hiszen paródiába hajló verőlegényként iszonyat szórakoztató ámokfutást visz véghez, persze ez kevés lesz ahhoz, hogy profi színészkarrierbe kezdjen.
Mindezek után érdemes szót ejteni az akciójelenetekről is, mégis csak ezek jelentenék a fő-attrakciót, ha már Országúti diszkóról beszélünk. Technikai szempontból a bunyókkal még nincs különösebb baj, sőt, helyenként a koreográfiák kifejezetten ötletesek, ahogy a kameramozgások is. Viszont a nagyobb csörték esetében már nem ilyen rózsás a helyzet köszönhetően a rendkívül gyenge CGI-effekteknek.
Értem én, hogy manapság egyszerűbb és biztonságosabb VFX-szakemberek alkalmazásával megoldani bizonyos kunsztokat, de amikor egy robbanást vagy egy szimpla motorcsónakos üldözést sem sikerül megoldani praktikus módokon (főleg egy retro mozi újra gondolásában), az már valahol szomorú.
És ha már vizuális megoldások, hiába játszódik a cselekmény a napsütötte Floridában, rendkívül steril a képivilág, ennek köszönhetően a film hangulatvilága is rendkívül semmitmondó.
Mindezek ellenére azonban közel sem rossz/nézhetetlen Liman rendezése. A helyenként üresjáratba kapcsoló cselekmény azért biztos kézzel lett végig vezetve, az utolsó félórában az akciók is felpörögnek, elszórva akadnak megmosolyogtató poénok, a főszereplők hozzák a kötelező szintet és itt-ott ötletes megoldásokkal is találkozhatunk. Így a '24-es Országúti diszkó simán fogyasztható egyszeri limonádé szórakozás gyanánt.
A '89-es eredeti fényében azonban csak egy újabb bőrlenyúzás, aminek torkát simán kitépi Swayze Daltonja.
(Az Országúti diszkó megtalálható az Amazon Prime kínálatában!)
Streamingstar: 5 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése