Beköszöntött az ősz, ezzel együtt a horrorrajongók kedvenc időszaka is megérkezett. Persze, az igazi fanatikusok számára az egész év arról szól, hogy sorra pörögnek a régi klasszikusok, esetleg az új kedvencek, viszont széleskörben az október jelenti azt, hogy elindult a SpookySeason! Ennek apropóján arra gondoltam, mint a zsáner nagy kedvelője, hogy teszek pár lépést hátra és megpróbálom szemrevételezni, hol is tart jelenleg a horror, mint mozgóképes műfaj.
Most sokan azt gondolhatják, hogy a halloweeni dekorálás, az édességmajszolás és a kiszámíthatatlan időjárás előli elvonulás íratják velem ezeket a sorokat, de az igazság az, hogy már régóta terveztem egy terjengősebb cikket arról, hogy az én szubjektív szemüvegemen keresztül hogyan is néz ki jelenleg a rémfilmek felhozatala. A kellemesen hűvös (néha már túlzottan esős) időjárás már csak az utolsó lökéseket biztosította ahhoz, hogy elkezdjem gépelni ezeket sorokat.
De miért is vetemedtem arra (rajongásomon és a fentebb említett tényezőkön kívül), hogy részletesen megvizsgáljam az elmúlt évek termését?
A legfőbb ok az, hogy úton-útfélen mindig beleszaladok olyan véleményekbe/kritikákba, melyek egy félresikerült alkotás kapcsán azt a konklúziót vonják le, hogy a mozgóképen megjelenített borzalmaknak végleg befellegzett. Egy-egy ilyen megnyilvánulás tartalmazhat olyan részleteket, melyekkel nem lehet (és talán nem is érdemes) vitatkozni, de az, hogy még a mai napig is ott tartunk, hogy egy konkrét műfajt temetnek (már nem az első alkalommal) néhány gyengébb minőségű produkció kapcsán, egész egyszerűen bosszantó.
Persze, alapból röhejesnek tartom azt, mikor ugyanez megtörténik egy másik, széleskörben ismert zsánerrel. Tény, hogy bizonyos toposzokat, megoldásokat könnyen unásig lehet használni és ez eredményezheti azt, hogy egy irányzat bizonyos ideig mellőzésre kerül, de elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy, a pop-kultúrába gyökeret eresztett műfaj teljesen kimúljon.
És ide most ne vegyük bele az olyan stílusokat, melyek éppen csak felütötték a fejüket a mozivilág eldugott szegleteiben. Nem, itt a széleskörben elfogadott filmművészeti ágakról van szó.
Ezen a ponton el is értem talán a legfontosabb állításomhoz: a horror műfaja köszöni, még mindig jól van. Az már más kérdés, hogy az elmúlt években milyen toposzok lettek az unalomig elismételve, ezzel kiismerhetővé, repetitívvé téve a zsáner fő irányvonalát.
Ahogy már említettem, bizonyos elemeket (legyen szó karaktertípusokról, fordulatokról, vizuális megoldásokról, cselekményvezetési technikákról) könnyen el lehet koptatni, akár rövid időn belül is. A horror zsánere időről időre lefutja ezeket a köröket, hogy aztán érkezzen egy új és egyedi ötletekre épülő siker, melynek összetevőit a későbbiekben aztán nagy valószínűséggel ugyanígy megcsócsál majd a filmvilág.
Itt érdemes talán rátérni arra, hogy hol is tart manapság a műfaj és miért is kap ennyire éles és eltúlzott kritikákat?
Akárhogy is nézzük, a filmművészet egyik alapját a profit jelenti. Halmozni kell a bevételeket, mert elsősorban ez az a visszajelzés, amire a producerek és a stúdiók felkapják a fejüket. Lehet egy film akármilyen átütő szakmai siker, ha közönség nem szavaz számára bizalmat a pénztárcájával, akkor bizony semmi garancia nincs arra, hogy az adott alkotás mögött álló stáb a későbbiekben is kamatoztatni tudja majd a tehetségét.
Ez az a szemlélet, amit magunkra kell erőltetnünk (már ha eddig nem tettük), hogy átlássuk, mi is zajlik a horrorfilmek világában. A nagy stúdiók általában azért szavaznak bizalmat egy-egy projektnek a zsáneren belül, mert pénzt szagolnak a végeredményben. A kiszemelt alkotást egy már profitibilis rendező dirigál? Villog is a zöld lámpa. A közönség épp vevő az adott tematikára? Jön is a lóvé. Esetleg tehetséges az alkotógárda, de még nem volt nagy dobásuk? A téma se olyan izgalmas a fókuszcsoportok véleménye alapján? Maradjon inkább a biztonsági játék, jó lesz nekünk az Insidous 6. epizódja.
Talán így lehet a legegyszerűbben szemléltetni a helyzetet. Ez magyarázatot szolgál arra, hogy miért is ömlenek a közel ugyanarra az ötletre épülő démonos/szellemes sablonparádék szinte már havi szinten a közönség arcába.
Egyrészt, a műfaj ezen ágazata (tehát a misztikumot, a túlvilági létet középpontba helyező darabok) már évek óta megállíthatatlanul dübörög előre.
Az esetek jelentős részében ezek a projektek nem is igényelnek nagy költségvetést, tehát az anyagi haszon is borítékolható. Az se szükséges, hogy a végeredmény akár a nézhető szintet elérje, elég ha sikerül menő reklámkampányt rittyenteni az adott címhez és a vágószobában PG-13-as besorolásba szorítani a vásznakra szánt filmet.
Napjainkban ez a két utóbbi (marketing + korhatárbesorolás) talán a legfontosabb tényező. A horror alapjaiban egy felnőtt közönséget megcélzó műfaj, ez egyértelmű. Manapság azonban kiket lehet másodpercek alatt mozgósítani a különböző internetes platformok segítségével? Bizony, a huszonéves vagy az ennél is fiatalabb generációt.
A probléma jelen esetünkben az, hogy az éppen tárgyalt műfaj nem éppen kompatibilis a tinik/gyerekek egészséges értékrendjével. De mit lehet tenni, őket a legegyszerűbb mozgósítani különböző tik-tok videókkal, reakciókkal és ilyen-olyan applikációkkal. Egy R-kategóriás (vért, erőszakot, meztelenkedést, drog és alkoholfogyasztást tartalmazó) darabolást azonban nem szerencsés lenyomni az ártatlan lurkók torkán. Itt jön képbe a korhatárbesorolás kérdésköre.
Rengeteg országban (leginkább az Egyesült Államokban) még mind a mai napig szigorúan veszik a mozihálózatok azt, hogy az R-besorolást megérdemlő alkotásokra csak a megadott életkor felett (tehát a 17 évüket betöltött, vagy annál idősebb személyek) válthassanak jegyet.
Ennek a hosszabb gondolatfolyamnak igazából a lényege az, hogy a stúdiók rájöttek arra, hogy a legegyszerűbben elérhető és mozgósítható célközönség a jelenlegi fiatal generáció. Az ő érdekükben (vagyis az ő pénzükért) pedig megéri behúzni a féket és PG-13-as kategóriába belepasszírozni a sikervárományosnak ígérkező produkciót, hiszen így a tizenéves suhancok szülői felügyelet nélkül is gond nélkül beülhetnek olyan produkciókra, mint például az Éjszakai merülés, a M3GAN, vagy éppen az Öt éjjel Freddy pizzázójában.
Rögtön fel is merülhet a kérdés, hogy akkor ezekkel a light-horrorokkal az a probléma, hogy nem ugorják meg az edzett rajongók ingerküszöbét és nem lépnek át bizonyos határokat? A válasz az, hogy nem. Mindig is léteztek olyan családi vagy éppen gyerekfilmek, melyek elég erőteljesen elmosták a határokat az ártatlan szórakoztatás és a már-már ijesztőnek mondható történetek között. Jó példa erre a Szörnyecskék (1984), a Boszorkányok (1990), vagy a Libabőr (2015).
A probléma az, hogy ezek a popcorn mókák jól behatárolták a célközönségüket, ami igazából a komplett családot jelentette. A helyenként bugyuta poénok és a végül mindig happy endre kifutó befejezések feloldották a néhol sötétebb irányokba kanyarodó cselekményszálakat és a már-már erősen horrorba hajló jeleneteket. Így az az ilyen alkotások elé bátran leülhettek a legfiatalabbak és a legidősebbek is, hiszen a különböző stílusjegyek arányosan lettek bennük elosztva.
Ehhez képest tekintsünk rá mondjuk az idén bemutatott Képzeletbeli című Blumhouse horrorra. A történetet ismertetését nem akarom bő lére ereszteni, legyen elég annyi, hogy egy kislány rábukkan mostohaanyjának egykori játékmackójára, amivel hamar ki is alakít egy tipikus, gyerekekre oly jellemző baráti viszonyt. A probléma az, hogy az ártalmatlannak tűnő szőrmók valójában egy gonosz, természetfeletti entitás, ami egyre jobban a bűvkörébe vonja szegény leányzót.
A rövid szinopszis alapján a Képzeletbeli lehetne egy kissé sötét tónusú, de alapvetően ártalmatlan matiné is, viszont egy rendkívül feszült és ijesztő horror alapjainak se lenne utolsó ez a kiindulási alap, amely az ártalmatlan gyermeki fantáziába keveri bele legnagyobb félelmeinket.
A vicces az, hogy a végeredmény igazából mindenfajta kohézió nélkül keveri össze az előbb említett stílusjegyeket. Ez ahhoz vezet, hogy a Képzeletbeli a PG-13-as besorolás ellenére közel sem jelent ideális néznivalót a fiatal korosztály számára, de ugyanebből az okból kifolyólag egy keményvonalas rajongó is csak csóválhatja a fejét. Miért? Mert a gonosz plüssmaci története túl komoly és megrázó lehet a gyerekekre nézve, eközben a műfaj kedvelői csak foghatják a fejüket a röhejes megoldásokon és az ingerszegény ijesztgetéseken.
Ebből következik azt, hogy sokan már élből köpködnek az elmúlt évek horrortermésére, hiszen a fentebb példaként megemlített produkciók és hasonló társaik bemutatását bivalyerős marketingkampány előzi meg, majd ezek kapják a legtöbb műsoridőt a mozik többségében. Ezzel pedig más, sokkal érdekesebb és izgalmasabb produkciók elől lophatják el a rivaldafényt.
A szomorú az egészben az, hogy ezek a "mindenkinek szóló, de közben mégsem" típusú alkotások a rendkívül alacsonyra vett költségvetésüknek hála az esetek többségében bizony anyagi sikerként kerülnek elkönyvelésre.
Mindezek mellett mégis, a legzavaróbb az, hogy magát a horror műfaját is csorbítják az ilyen stílusú szösszenetek, hiszen ez a zsáner elsősorban pont arról szólna, hogy másfél-két (vagy akár több) órára a közönség olyan élményt éljen át, melynek során ilyen vagy olyan hatásmechanizmusok segítségével kizökkenjen a komfortzónájából.
Az identitászavaros PG-13-as limonádék azonban ezt az élményt képtelenek átadni. Maximum a legfiatalabb korosztályt érintheti rosszul egy démoni medence, egy életre kelt robotkislány vagy éppen egy lélekfaló Teddy-maci. Szülőként viszont nem éppen felelős döntés ilyen történetekre elcipelni a még éppen cseperedésben lévő rosszcsontokat.
Úgy érzem, most kissé sikerült túl mélyre merészkednem a nyúl üregében, így érdemes lenne talán más aspektusból is megvizsgálni a jelenkori horrortermést, ezzel is mellőzve egy ideig a PG-13-as fércmunkákat.
(Azt azért szögezzük le, nem mindegyik alacsony besorolású darab való szemétre, vannak azért ebben a kategóriában is értékelhető, mi több, értékes címek, melyeknek az is sikerült, hogy épkézláb módon határolják körbe célközönségüket.)
A horror műfajában (de alapvetően az összes többi zsánerben is) elképesztően fontos szerepet játszik a vizualitás, tehát az operatőri munka, a vágás. a különböző kompozíciók, beállítások használata és a világítás.
Manapság, ha a legnépszerűbb címekből kiragadnánk véletlenszerűen párat, könnyen kiszúrhatnánk, hogy ilyen szempontból rendkívül hasonlóak ezek az alkotások. Ez bizony nem véletlen és ezúttal ismét a modern filmgyártás másik árnyoldalához érkeztünk meg.
Napjainkban a legtöbb produkciót már digitális kamerákkal rögzítik, emiatt jóval egyszerűbb a forgatás és az utómunka menete, mint azokban az időkben, mikor még nyersanyagra rögzítették a felvételeket.
Ez a korszerű módszer alapvetően megkönnyíti a mai alkotók dolgát, hiszen így sokkal többször lehet rögzíteni a jeleneteket, nem kell annyit bíbelődni a fényekkel és a világítással, sőt, a későbbiekben a számítógépes trükköket is egyszerűbb a helyükre illeszteni.
Ez mind szép és jó, azonban a legtöbb alkotás csak azért folyamodik ehhez a technikához, mert ezzel lehet a legolcsóbban és a leggyorsabban végezni a munkafolyamatokkal.
Viszont, ha a film mögött álló szakemberek nincsenek a helyzet magaslatán, gyötrelmes lehet a végeredmény.
Egyrészt, ha a forgatáson nincs épkézláb világítás és fénytechnika (mert azt a stáb az utómunka során szeretné a felvételekhez igazítani), akkor rendkívül steril és sötét képek kerülhetnek a kész filmbe. Az a szomorú, hogy ez manapság rendkívül sokszor előfordul, ezért van az, hogy rengeteg különböző horror szinte teljesen azonos vizualitással rendelkezik.
Vegyük például a Halálkártya című idei alkotást. A cselekmény javarészt éjszaka játszódik félhomályos helyszíneken, melyeket gyakran még a köd is ellep. Ez így jól hangzik, hiszen ideális környezet kapunk a szellemes/démonos témához. A probléma az, hogy annyira rossz a jelenetek bevilágítása és komponálása, hogy néha azt sem lehet kivenni, egymáshoz képest hol helyezkednek el a szereplők.
Ehhez még hozzájön az utómunka során eszközölt színkorrekció is, mely még pluszban hozzáad a képsorokhoz egy kifejezetten zavaró szürke-barna színárnyalatot.
Ezt szebben nem lehet megfogalmazni, de a végeredmény olyan hatást kelt, mint egy kereskedelmi csatornák által sugárzott tamponreklám.
Ez a hiba pedig elég gyakori mostanság, legyen szó nagy vagy kisköltségvetésű darabokról egyaránt. Azt gondolhatnánk, hogy erre a problémára az lenne a legegyszerűbb megoldás, hogy ismét nyersanyagra forognának a filmek, de ez annyira költséges, hogy nincs rá semmi esély.
Azzal lehetne javítani ezeken az elképesztően letisztult és műanyag hatást keltő filmeken, ha a készítők jobban átlátnák ennek a technikának a fortélyait és azon igyekeznének, hogy a munkájukhoz biztosított eszközök teljesítményéhez igazítsák a forgatókönyvet.
Szerencsére, lehet találni a palettán igényesen kinéző produkciókat is, rögtön ki is tűnik, hogy ezeket azért a műfajban már jártas figurák készítették. Ilyen például James Wan 2021-es őrülete, az Eleven kór.
Ebben is találhatunk kissé sötét képsorokat, viszont az ötletes fény-árnyék használatnak és az igényesen komponált beállításoknak köszönhetően egy percre nem érezhetjük azt, hogy épp egy devizahitel hirdetést néznénk.
Egy horrornál tehát nagyon fontos az, hogy a képivilág igazodjon a film témájához és jól megragadja annak hangulatát, de ha folyamatosan ugyanazt a szürke, ötlettelen digitális masszát kapjuk, akkor bizony könnyen ráunhatunk a műfajra.
És igen, ez a fajta gyenge vizualitás az, ami a legtöbb agyonreklámozott mai produkcióra jellemző, így nem csoda, hogy sokan már emiatt is engedték el a zsánert.
Jelenleg ott tarunk, hogy a modern horrorok többsége identitászavarban szenved és képileg is siralmasan fest. Ezek után időszerű lenne valami pozitívval is előrukkolni.
Ha figyelmesen szemléljük a moziműsort, akkor azért feltűnhet, hogy akadnak még ma is olyan produkciók, melyek bevállalják az R-kategóriát és az ezzel járó kockázatot. Sőt, azért a nagy stúdiók is elő szoktak rukkolni ilyen szösszenetekkel, nem csak a kisebb, komolyabb művészi törekvéssel bíró alkotások.
Igaz, a legtöbb esetben a már jól bejáratott szériák merik megkockáztatni a magas korhatárkarikát. A Démonok között széria például hiába illeszthető be a szellemes/démonos tematikába, ami alapvetően nem igényelné a brutálisabb stílust, de a Warner még a leggyengébben muzsikáló előzmények esetében sem állt rá a PG-13-as stílusra.
Ez jól jelzi azt, hogy a popcorn-kategóriába is fellelhetőek merészebb darabok, bár pont ennél az univerzumnál jellemző az, hogy különösebben nincsenek feszegetve a határok.
Akad néhány véresebb képsor, esetleg néhány káromkodás, de ennyi. Talán csak a James Wan által rendezett első és második Démonok között film rendelkezik merésznek mondható megoldásokkal.
Számomra két darab maradt emlékezetes a közelmúltból, mindkettő a Fox/Disney stúdióhoz köthető: az Alien: Romulus és Az első Ómen. Mivel mind két alkotás egy nagy szériához köthető és a műfajhoz képest elég nagy költségvetéssel is rendelkeztek, azt gondoltam, R-kategória ide vagy oda, azért nem lesz bennük különösebben hatásos jelenet,
Ehhez képest a Romulus igencsak erőszakos és véres epizódja lett az Alien-sorozatnak, ilyen szempontból gond nélkül hozza a korábbi részek színvonalát.
Az első Ómen esetében egy szimpla, mindenfajta kreativitást nélkülöző előzményt vártam, ami nagyjából majd a gyengébb Démonok között filmek minőségét fogja megidézni.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem, mivel a végeredmény egy igencsak komoly ambíciókkal bíró, már-már szerzői eszközökkel operáló ijesztgetés lett, ami nem csak iszonyat felkavaró és véres képsorokkal szolgál, de egy kifejezetten bátran megfogalmazott kritikát is megfogalmaz a keresztény egyház felé.
A sok matinéhorror mellett tehát találni azért kellően elborult és véres alkotást is, az viszont igaz, hogy ezek közel sem jönnek olyan rendszerességgel, mint a PG-13-as biztonsági játékok.
De az R-kategória se biztosíték arra, hogy az adott film magas minőséget fog képviselni, ezt illik leszögezni. A gyengébb Démonok-között filmeken kívül az új Ördögűző folyatást, A hívőt lehet idecitálni, mint pocsék produkció.
Hiába kapott David Gordon Green munkája magas korhatárbesorolást, a végeredmény közel értékelhetetlenre sikerült, ebben pedig közrejátszott az, hogy a '73-es eredeti szellemiségéből és merészségéből semmit sem sikerült átemelni. És akkor tegyük még hozzá ehhez a botrányos vizualitást is, ami az összes olyan hibát felvonultatja, melyekről már fentebb értekeztem.
És ha már ennyi folytatás szóba jött, akkor itt van korunk másik nagy "betegsége", a futószalagon érkező feldolgozások, előzmények és sokadik epizódok problematikája. "Hollywood már semmi eredetit nem tud felmutatni!" Ez az a mondat, ami újra és újra előkerül akkor, amikor egy szériához új epizód készül.
Nagy általánosságban tényleg igaz az, hogy olyan produkcióhoz is hozzányúl a filmipar, melyekhez nem kéne és bizony a rendkívül felesleges és gyenge próbálkozásokból van a legtöbb. Ennek oka az, hogy egy jól csengő címhez mindig egyszerű hozzányúlni a kellő profit reményében és néha egyszerűbb összehozni egy gyorsan, de megkérdőjelezhető módon tevékenykedő stábot, mintsem egy profi, hozzáértő gárdát.
Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy akadnak azért ilyen alkotások között is olyanok, melyek képesek magas színvonalat produkálni, ilyen például a korábban említett Alien: Romulus vagy Az első Ómen.
Ha egy kellően kreatív és merész alkotónál köt ki egy már létező IP-sokadik epizódja, akkor ott azért van esély az igényes minőségre.
Az a szomorú, amikor egy jól sikerült epizódot követően ész nélkül elkezdenek ömleni a további produkciók. Erre jó példa a Blumhouse Halloween-trilógiája. A 2018-as film tiszteletteljesen vitte tovább John Carpenter '78-as klasszikusának szellemiségét és egy igényes lezárással szolgálhatott volna a sorozat számára.
A bevételek azonban arra ösztönözték a producereket, hogy itt még nem állhat meg Michael Myers kalandozása. A 2021-ben bemutatott Gyilkos Halloweent én ugyan szórakoztató slashernek tartom, de itt már világosan látszódott az, hogy az alkotók kényszerből cselekedtek. A 2022-es Halloween véget ér pedig végleg kisiklatta a trilógiát, hiába tartalmazott merész ötleteket.
Emiatt teljesen érthető, ha a közönség szkeptikusan fogadja a sokadik feldolgozások és folytatások hírét, de érdemes megadni az esélyt mindegyik produkciónak, hiszen igazi gyöngyszemekre is bukkanhatunk a félresikerült, felesleges produkciók között.
A zsáner modern képviselői közül a legnagyobb népszerűségnek talán az úgynevezett "elevated" horrorok örvendenek. Ez az a stílusirányzat, amit én is meglehetősen kedvelek, viszont az elnevezésével már annyira nem vagyok kibékülve.
De mik is ezek a "fennkölt" ijesztgetések?
Általában azokat a darabokat sorolhatjuk ide, melyek erős szerzői jegyekkel rendelkeznek és történetük elmeséléséhez előszeretettel alkalmaznak szimbólumokat.
Ebbe a kategóriába olyan remek produkciókat illeszthetünk be, mint A boszorkány, A világítótorony, a Tűnj el, az Örökség, a Fehér éjszakák vagy a Longlegs.
Ez a viszonylag frissen alakult irányzat sok esetben inkább a kritikusokat és szakmabelieket nyűgözi le jobban, a széles közönség nem mindig vevő ezekre az "elvontabb" alkotásokra.
Ez érthető is, hiszen ezek a "fennkölt" horrorok azok, amelyek a legbátrabban mernek kísérletezni és ahhoz is van merszük, hogy feszegessék a határokat, bizonyos esetekben átlépjék azt.
Sőt, technikai téren erre az irányzatra jellemző talán a legjobban a magas minőség, hiszen itt vizuálisan és technikailag is rendkívül igényes művekről beszélhetünk a legtöbb esetben.
De akkor miért is vannak ellenérzéseim a megnevezésével kapcsolatban.
John Carpenter nyilatkozta a közelmúltban azt, hogy szerinte nem kéne különbséget tenni a szimpla és elevated horror között, hiszen minden egyes zsánerdarabnak megvan a joga hozzá, hogy erős szerzői jegyekkel rendelkezzen és így vagy úgy, de tartalmazzon valamiféle mondanivalót vagy éppen kritikát.
Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, hiszen a 2010-es évek előtt is akadtak olyan ambíciótól dagadó produkciók, melyek a műfaj jól ismert elemei mellett azért bőven tartalmazták ezeket a plusz hozzávalókat, mégsem lettek elkülönítve más műfajtársaiktól.
Sőt, ott vannak a régi idők klasszikusai ('90-es, '80-as, '70-es évek, de mehetnék még tovább vissza az időben), melyek szintén azon voltak, hogy a szórakoztatás mellett mélyebb gondolatokkal is gazdagítsák a közönséget.
Manapság azonban nagyon elkülönült egymástól a szimpla matinéhorror és a művészi igényességgel megalkotott rémfilm. Pedig az lenne a legjobb, ha ez a két irányzat minél jobban átfedésben lenne.
Sebaj, ez talán csak az én nyűgöm.
Az utóbbi pár évben azonban megfigyelhető az, hogy bizonyos mértékben hatással van egymásra a két stílus, hiszen a már említett Az első Ómen többször is kelthet olyan érzést, mint egy keményvonalas fennkölt darab, pedig egy viszonylag magas költségvetéssel rendelkező előzménydarabról van szó.
A másik cím, amit érdemes kiemelni ezen a ponton, az szintén a 2024-ben bemutatott Szeplőtlen. A Sydney Sweeney-t főszerepbe helyező film egy kis, független produkció, amely kiállásában abszolút az elevated horrorok jegyeit viseli magán és történetében is tartalmaz azokhoz kapcsolható elemeket, de pont annyi szimbólumot és mondanivalót tartalmaz, ami még simán beleférne egy matiné ijesztgetésbe is. A játékidő sincs túlnyújtva, a karakterek is rendkívül egyszerűek, de működőképesek, viszont a megkapó vizualitás és a helyenként tabukat feszegető brutalitás végül mégis kiemeli a produkciót a szimpla szórakoztató popcorn parádék műfajából.
A Szeplőtlen tehát egy tökéletes példa arra, hogy a két, könnyen elkülöníthető stílus határmezsgyéjén is lehet alkotni.
Az összegzéshez közelítve kiemelnék pár rendezőt, akik munkásságra érdemes odafigyelni, hiszen az ő filmjeik azok, melyek látványosan kiemelkednek a modern horrorok tömkelegéből.
James Wan neve már többször felmerült a cikkben, ez pedig nem véletlen. Talán ő az egyik legtermékenyebb és legmegbízhatóbb direktora a műfajnak, aki már a 2010-es évek előtt is aktívan munkálkodott. manapság már producerként is egyre több filmhez járul hozz, sőt, pár éve szerződést kötött a Blumhouse stúdióval, így a jövőben több közös alkotás is várható ettől a formációtól (igaz, a múltban már volta közös munkáik, például az Insidious 1. és 2- epizódja).
De térjünk rá Wan rendezéseire: fentebb már említettem az Eleven kórt, ez szerintem az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb horror-őrülete. 2013-ból és 2016-ból a Démonok között 1. és 2. epizódja, melyek a kísértetházas stílusban tudtak maradandót alkotni.
Robert Eggers és Ari Aster filmjeiről is volt szó feljebb, ők bizony az elevated-irányzat jeles alkotói, akik jelenleg a műfaj legérdekesebb helytartóiként vannak számon tartva. Az ő alkotásaik már jóval többet markolnak, mint Wan ijesztgetései, de akik nem zárkóznak el a többrétegű történetektől és az aprólékosan felépített, rendkívül nyomasztó hangulattal bíró filmektől, bennük nem csalódhatnak.
"Az 1980-as Ragyogáshoz nem lehet és nem kell folytatást készíteni!" Ezt az állítást cáfolta meg Mike Flanagan író, rendező a 2019-es Álom doktorral. Persze, elsőkörben maga Stephen King folytatta a klasszikus történetet, viszont Flanagan azt kiváló stílusérzékkel vitte tovább a vásznakra, miközben Kubrick remekművét is végig tiszteletteljesen kezelte. Emellett szintén erős adaptációt készített a Bilincsben című regényből (szintén King tollából), de nyúlt már szellemes horrorhoz (Oculus, Ouija 2.) és vérbő slasherhez (Hush) is. Egyik filmjével sem okozott még csalódást a rajongóknak, reméljük, ez a továbbiakban sem változik. Az mondjuk érdekes, hogy ő kapta meg a Blumhouse soron következő Ördögűző projektének a rendezői székét. Bízzunk benne, hogy Flanagan keze alól minőségibb darab kerül majd ki, mint a Hívő.
Alexandra Aja viszonylag régi motorosoknak tekinthető, hiszen James Wan-hoz hasonlóan az ő pályafutása is a 2000-es évek lején indult be. Azóta is a horrorműfaj egyik legbiztosabb kezű direktorának számít, aki ügyesen vegyíti saját hazájából hozott stílusát (az újhullámos francia darabolások kegyetlenségét) a nagy költségvetésű stúdió filmek elemeivel. Legutóbb a 2019-es Préda című alligátoros darabbal ért el nagy sikert, melynek már dolgozik is a folytatásán.
A rajongók számára mára már ismerősen csenghet Jordan Peele neve, aki a komédia műfajából csöppent bele a horrorok világába. Ennek köszönhetően első filmjét kissé szkeptikusan várta a közönség, ehhez képest minden szempontból óriási sikert aratott a Tűnj el!. Ezt követte a már jóval megosztóbb Mi, majd a 22-es Nem, melyek szintén kifejezetten érdekes, mi több, igényes darabjai lettek a műfajnak. Tény, hogy az ő filmjei sem mindig igazodnak a szélesközönség elvárásaihoz és igényeihez, ettől függetlenül érdemes odafigyelni rá, hiszen ő is ügyesen ötvözi a közönségfilmes elemeket az elevated horrorok jegyeivel.
Scott Derrickson talán kakukktojásnak tűnhet ebben a felsorolásban, hiszen az ő filmjei közel sem hoznak olyan egységes minőséget, mint a fentebb felsorolt alkotóké. Ettől függetlenül igazságtalannak éreztem volna kihagyni, hiszen neki köszönhetjük az utóbbi idők egyik legfélelmetesebb produkcióját, a Sinistert. Az ezt követő Távozz tőlem, Sátán! már közel sem lett akkora átütő siker, de az utóbbi évek ördögűzős produkcióihoz képest még így is egy kiemelkedő alkotásnak számít. A 2021-es Fekete telefon már ennél jobban sikerült, bár a Sinister szintjét ezzel sem sikerült megközelítenie. Ettől függetlenül, az ő ténykedéseit is érdemes figyelemmel kísérni (a Fekete telefon 2. már készülőben!)
Számomra a fentebb felsorolt rendezők munkássága emelkedik ki korunk átlagból. Nyilván rajtuk kívül is találhatunk még más, tehetséges alkotókat, de manapság az ő nevük az, ami ha felsejlik egy projekt kapcsán, akkor ott már számíthatunk egy megszokott minőségre.
És akkor elérkezett az idő, hogy összegezzem azt a rengeteg témát, amiket korábban felsorakoztattam.
Napjainkban a horror műfaja köszöni szépen jól van! Csak a piszkos anyagiakat nézve ez talán a legprofitképesebb műfaj, ahol még akkor is könnyen összejöhet a kasszarobbantó siker, ha erre az adott film minősége nem szolgál rá.
És ha már minőség! Bizony, ilyen szempontból vannak problémák bőven, rengeteg mindenben fejlődhetne a zsáner, ahogy az ebben dolgozó alkotók és stúdiók is. Viszont a félresikerült produkciók tengerében bőven akadnak igényes és értékes filmek is, melyek szintén rávilágítanak arra, hogy kár lenne a fő-sodorban kényelmesen evickélő matinék alapján leírni a komplett műfajt.
Manapság sok eszköz van a kezünkben ahhoz, hogy leszűrjük, melyek azok a projektek, melyek számunkra érdekesek lehetnek, tehát nem szabad és nem kell kétségbeesni akkor, ha épp nincs a mozik műsorán olyan cím, amiért szívesen kipengetnénk a jegyárat. Rengeteg izgalmas film van, ami hazánkban nem kap széleskörű bemutató, de ezek idővel ilyen vagy olyan formában elérhetőek lesznek, szimplán csak jobban kell kutatni utánuk. De ha egy számunkra fontos alkotás megkapja a moziforgalmazást, akkor bizony érdemes arra beülni, hiszen a magyar forgalmazók is a nézőszám alapján mérlegelik, milyen típusú horrorokat érdemes behozni hazánkba.
Tehát a horror él, és bizony vele együtt a minőségi darabok is!
Ez lett volna a véleményem a zsáner jelenlegi helyzetéről, na, meg persze sok másról. Sikerült ismét összehoznom egy terjedelmes irományt, melyben többször is elkalandoztam, de remélem, azért ki lehet hámozni a sorok mögül a gondolataim.
Persze, nem kell velem egyetérteni mindenben, sőt, ha bárkinek lenne ellenvéleménye, esetleg valami más meglátása, akkor azt fogalmazza meg nyugodtan komment formájában, hiszen ez az a téma, amiről érdemes és talán kell is beszélgetni!
A cikkben szereplő filmek közül ezek elérhetőek jelenleg streamingen:
Éjszaki merülés (SkyShowtime)
M3GAN (SkyShowtime)
Öt éjjel Freddy pizzázójában (SkyShowtime)
Démonok között 1.- 2. (Netflix)
Az első Ómen (Disney+)
Az ördögűző: A hívő (SkyShowtime)
Halloween 2018 (MAX+Netflix)
Gyilkos Halloween (MAX)
A Halloween véget ér (Netflix)
A boszorkány (MAX)
A világítótorony (MAX+SkyShowtime)
Tűnj el! (MAX+Netflix)
Ouija: A gonosz eredete (Netflix+SkyShowtime)
Mi (MAX+SkyShowtime)
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése