Boromir búcsúja úgy csapódik beléd, mintha hirtelen rántanának vissza Középfölde legmélyebb érzelmi rétegeibe, ahol a hősiesség és a bukás ugyanabban a pillanatban születik. A jelenet ereje abból fakad, hogy te is látod Aragornt még vándorként, aki előtt ott lebeg a királyi örökség, Boromir pedig végre tiszta szívvel ismeri fel ezt a nagyságot. A kamera minden rezdülése azt súgja, hogy itt zárul le egy út, és ugyanebben a lélegzetben indul el egy másik, sokkal nagyobb történet.
Ahogy Boromir bevallja, hogy elcsábította a Gyűrű ereje, az egész jelenet súlya rád nehezedik. A vallomás mögött ott pulzál a felismerés, hogy Aragornban olyan vezetőt lát, akit egész életében keresett. A „Testvérem… vezérem… királyom.” sor egyszerre vallomás, feloldozás és hűségeskü, amelyben Boromir végre megtalálja saját békéjét. Te is érzed, hogy ez a három szó egy teljes karakterív lezárása, amelyben a bűn és a megváltás ugyanazon a pengén táncol.
A film és a könyv finom különbségei tovább mélyítik ezt a pillanatot. A könyvben Boromir hosszabban beszél, a film viszont koncentráltabb, mégis erősebb érzelmi fókuszt ad. A vásznon Aragorn reakciója adja meg a jelenet végső erejét: ahogy lehajol Boromirhoz, úgy lép át egy új szerepbe, amelyet addig csak kerülgetett. Te is látod, hogy ez a pillanat indítja el azon az úton, amely végül Gondor trónjához vezet.
Boromir halála így válik valódi megváltássá. A harcban mutatott bátorsága, a Gyűrű kísértésével vívott belső csatája és az utolsó szavaiban megfogalmazott hűsége mind azt üzeni, hogy a hősök útja gyakran a legnehezebb pillanatokban teljesedik ki. Amikor királynak szólítja Aragornt, akkor nemcsak ő találja meg a békéjét, hanem Aragorn is megkapja azt a lökést, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy elfogadja saját sorsát.
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése