Meg 2.: Az árok (2023) - Kritika

Jason Statham pályafutása során már rengeteg gazfickóval leszámolt. 2018-ban azonban a filmesek új kihívás elé állították, így a Meg: Az őscápa című szösszenetben már nem egy rakás rosszfiúval találta magát szemben, hanem egy hatalmas szörnyeteggel, egy megalodonnal.

Ennyi alapján azt gondolhatnánk, hogy a végeredmény egy másodvonalbeli fércmű lett, ennek ellenére a film egyáltalán nem sikerült rosszul. Jon Turteltaub (A nemzet aranya 1.-2., Jég veled) alkotása a kellően bárgyú alapötlete ellenére teljesen korrekt, mi több, szórakoztató színvonalat ütött meg a látványmozik palettáján, köszönhetően annak, hogy ügyesen egyensúlyozott a könnyed kalandfilmek és a teljesen primitív, óriás szörnyes marhaságok mezsgyéjén.

Az őscápa nem csak a minőségével, de a bevételeivel is nagy meglepetést okozott, hiszen Statham vízi ámokfutása igencsak szép összegeket lapátolt össze a pénztáraknál (világszinten több, mint 500 millió dollárt), így borítékolható volt, hogy a jövőben készül majd folytatás.

Erre nem is kellett aztán olyan sokat várni, hiszen idén nyáron már mozikba is került az Árok alcímet viselő második kaland, ami első blikkre ugyanolyan egyszerű, de látványos mókának tűnt, mint az elődje.

A forgatókönyvírók megmaradtak pozíciójukban, ahogy Statham is visszatért a főszerepben, Turteltaub azonban már nem kért ebből az árkos kalandból, az ő helyét Ben Wheatley (Halállista, Össztűz) vette át a rendezői székben.

Wheatley korábban többnyire független horrorokon és thrillereken dolgozott, az ő személye bizakodással töltött el a film kapcsán, hiszen azt gondoltam, hogy egyedi szerzői jegyeiből hátha képes lesz valamennyit átmenteni ebbe a nagy költségvetésű stúdió-projektbe. Megint naiv voltam.

Nem akarom sokáig húzni az időt, így rögtön a lényegre térnék: a Meg 2. egy elképesztően gyenge eresztés lett.

Kár lenne egekbe dicsérni az első részt, mert alapvetően az se egy különösebben jó film, de ahogy már korábban említettem, ott azért sikerült eltalálni az arányokat. Az elrugaszkodott marhaságok még megütötték a tolerálható szintet, a sablonos sztori is egész jól működött, látvány szempontjából pedig sikerült hozni azt a színvonalat, amit akkor elvártunk egy drága popcorn-zúzástól.

Az Árok már ott célt téveszt, hogy elképesztően túltolja az idiotizmust. De kezdjük az elején.
Jonas Taylor (Statham) immár nem csak tökös mélytengeri búvárként tetszeleg, hanem egyfajta igazságosztóként is tevékenykedik, aki gonosz öko-terroristákat tanít móresre szabadidejében. Már ez a két szakma is elég lenne egy átlagember számára, de Taylor nem viccel, arra is van energiája, hogy az első részben felfedezett árok élővilágát tanulmányozza. Egy ilyen expedíció aztán félresikerül, kedvenc kopaszunk és a csapata aztán nagy slamasztikában találják magukat, melynek során ismét elszabadul három őscápa, néhány kétéltű dinoszaurusz (?), na, meg egy óriáspolip.

Ezután a premissza után nem is tudom hibáztatni a rendezőurat azért, hogy egyedi stílusjegyeiből végül semmit nem tudott beleinjektálni a végeredménybe. Azt viszont már elfogadhatatlannak tartom, hogy egy ilyen ponyvatörténetet nem sikerült szórakoztatóan tálalni.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a film látvány terén egész egyszerűen elvérzik. Sehol egy érdekes beállítás vagy egy ötletes akció, ezek helyett igencsak megkérdőjelezhető minőségű CGI-orgiát kapunk, amit sikerült olyan operatőri és vágási munkával megspékelni, hogy néha azt is nehéz kivenni a látottakból, hogy éppen kit milyen szörnyeteg támad meg.

Ez az átláthatatlan káosz leginkább az első 40 percre igaz, hiszen itt merészkednek le hőseink az árokba, ahol értelemszerűen sötétség honol. Ez mind szép és jó, az igazán kreatív filmesek azonban képesek arra, hogy még egy ilyen félhomályos helyszínt is úgy prezentáljanak elénk, hogy legyen fogalmunk arról, melyik szereplő éppen hol helyezkedik el az adott térben. Itt azonban a rossz fényviszonyok, a gyors vágások és a kapkodó kameramunka csak azt a célt szolgálja, hogy a gyenge effekteket és az ötlettelen koreográfiákat ne kapjuk egyenesen az arcunkba. Ez az a szint, amit már nehéz megbocsátani.

Aztán itt a játékidő második fele, ami teljesen ellentétes ezzel az árkos szerencsétlenkedéssel: hőseink immár verőfényes napsütésben parádéznak egy szigeten. "Ez a beszéd" gondolhatnánk naivan, de itt válik világossá az, miért kellett eleinte rejtegetni a szörnyeket.

A Meg 2. második fele az igazi katasztrófa, hiszen a látvány még azt a szintet sem tudja leszállítani, ami egy ilyen filmtől manapság alapelvárás lenne. Túlságosan steril a képivilág, gyengék a trükkök és annyira túl lettek tolva az idióta ötletek, hogy ezek összessége már-már Asylum szintre löki a végeredményt.

Nyilván látszik azért a magas költségvetés a képsorokon, de annyira esetlen a rendezés, hogy a Meg 2. még arra is képtelen, hogy agyatlan nyári popcorn-matinéként funkcionáljon.
Ezek a technikai hiányosságok húzzák le igazán Wheatley cápás zúzását, de muszáj kitérni a forgatókönyvre is.

Ahogy már említettem, az első rész se mutatott ilyen téren semmi eget rengetőt, az írók fogták a műfaj alapvető sablonjait és azok segítségével összedobtak egy nyílegyenes, egyszerű sztorit. Az Árok esetében azonban nem beszélhetünk még normális történetről sem, az egész játékidő abból áll, hogy különböző szörnyes mozik elemeit pakolgatták egymás mellé a kreatív szakemberek, hogy ebből majd lesz valami.

A recept valahogy így nézhetett ki: vegyünk egy rakás mélytengeri fenevadat, eresszük rá őket a főszereplőinkre, pár nevesincs karakter harapjon fűbe a cselekmény során, aztán az egész szerencsétlenkedés érjen véget egy nagyszabású fináléban. Ja, meg kéne még pár gazfickó, akiket Statham le tud rúgni, ez úgyis kimaradt az első részből.

Mérget vennék rá, hogy a tényleges forgatókönyv ennél bonyolultabb dolgokat nem tartalmazhatott.
Félreértés ne essék, ezek működőképes alapot biztosítanának egy eszement cápás őrületnek, de nem ártott volna némi kohéziót dobni a felsorakoztatott klisék közé. De nem, az Árok csak ide-oda csapong az ismerős megoldások között, helyenként az alapvető logikát is pofán köpi, miközben a főszereplő karakterekkel sem tud mit kezdeni.

Ebben a filmben nincsenek épkézláb figurák, totál jellegtelen árny-alakok rohanják végig a cselekményt, akik közül egyedül Statham tud kiemelkedni. Persze, ő sem azért, mert annyira jól alakítana vagy mert annyira emlékezetes lenne Jonas Taylor szerepében. Nem, a kopasz bunyós szimplán van annyira karizmatikus személyiség, hogy még egy ilyen félresikerült alkotásba is képes valamennyi életet lehelni. De ez nagyon kevés ahhoz, hogy megmentse az összképet a totális bukástól.

Ennyi pocskondiázás után ideje lenne szót ejteni a pozitívumokról is. Egyrészt ott a zene. Harry Gregson-Williams ugyan nem erőltette meg magát, de azért sikerült az előzményhez hasonló tételeket komponálnia, melyek önmagukban ugyan nem különösebben emlékezetesek, de a jelenetek alatt azért működnek.

A másik értékelhető dolog, az a tempó. Hiába a sok negatívum, egyszerűen annyira gyors a cselekmény, hogy egyik pocsék jelenetből már érkezünk is a másikba, így unatkozni nem nagyon lehet a játékidő alatt. Ezt az is elősegíti, hogy viszonylag kevés a mondvacsinált dráma, így legalább a papírmasé karakterek nem lamentálnak percekig a semmiről.

De hiába, ez a pár tényező nem menti meg a Meg 2.-t a kudarctól. Nem igazán lehet ezt szépíteni, az Árok egy rendkívül gyenge darab, amiben ott lent volna a potenciál egy szórakoztató szörnymozihoz, de a végeredmény egy rendkívül fárasztó és lusta erőlködés lett, ami látvány szempontjából is bőven alálőtt az elvárásoknak.