Március 28-án felkerül a hazai MAX kínálatába a Sony méltán híres (nem) és elismert (nagyon nem) Venom-trilógiája, ez pedig arra ösztönzött, hogy végre összeszedjem és megosszam a gondolataimat legújabb epizódról, Az utolsó menetről.
Mielőtt elborítaná az agyamat a lila köd, gyorsan vegyük át az előzményeket, vagyis azt, hogyan is jött létre az a Pókember nélküli Pókember univerzum, amit a Venom első része indított útjára.
A népszerű falmászó jogait sokáig a Sony birtokolta filmes fronton, ezalatt készült el Sam Raimi trilógiája, amit aztán 2012-ben követett Marc Webb reboot-ja. Az újra gondolt hálószövő azonban nem lett hosszú életű, hiszen az inkompetens produceri döntések már rögtön a második felvonást kivéreztették, így a stúdió elég érdekes helyzetben találta magát: egy közkedvelt és alapvetően profitképes karakter felett rendelkeztek, de az ő történetét képtelenek voltak olyan formában a vásznakra ültetni, hogy azzal tényleges sikert érjenek el.
Ekkor lépett közbe a Disney és egy remek ajánlattal rukkolt elő: használják közösen Pókember figuráját, így a hős önálló mozifilmjeiből mind a Sony, mind az MCU (Marvel Cinamatic Universe) profitálhat. Ez a kis szerződés azt is tartalmazta, hogy Peter Parker felbukkanhat olyan nagy-pályás csapatfilmekben is, mint például a Bosszúállók.
Az üzlet megkötetett és azóta készült is egy trilógia Tom Holland-al a főszerepben, aki aztán több MCU projektbe is beköszönt, mint a barátságos és közkedvelt Pókarc. Mindenki jól járt, dőlt a pénz, a rajongók is örültek, hol itt a baj?
Kérem szépen, a Sony leleményes fejesei bizony nem árusították ki a teljes Pókember-könyvtárat, bizonyos karakterek jogait szépen megtartották maguknak.
Persze, ezt a döntést alapvetően még nem is kéne bírálni, hiszen ez az egész üzlet akkor lett nyélbe ütve, mikor a szuperhősmozik sorba döntögették a különböző bevételi rekordokat. Így érthető, hogy a Sony lehetőséget látott abban, hogy a náluk maradt, viszonylag népszerű mellékfigurákból összeállítsanak egy saját kis zsebuniverzumot.
Viszont a fejlesztési fázisban ki kellett volna szúrni egy hatalmas vészjelzést: a nagyrészt gonoszokból álló szereplők kalandjaihoz nem használhatták fel Pókember karakterét.
Persze, ügyes írókkal, kreatív alkotókkal ideig-óráig lehetett volna kísérletezgetni azon, hogy létrejöjjön egy anti-hősökből álló brigád, akik jó ideig nem kerülnek szembe nemezisükkel, de ahogy azt sejteni lehet, nem ez történt.
És nagyjából így jutunk el a 2018-as Venom-hoz, ami ténylegesen elindította az SSU-t (Sony’s Spider-Man Universe-t).
Ez a film már önmagában jól prezentálja, mi is volt a probléma ezzel a tervezett (végül sehová sem tartó) univerzummal: a készítők fogtak egy alapvetően érdekes és izgalmas karaktert (Eddie Brock) akit kiszakítottak a jól működő közegéből (Pókember mellől) és áthelyezték egy se íze-se bűze sablonkupacba. Az első Venom végig azt az érzetet kelti, mint egy kétezres évek elején leforgatott tucat-szuperhős kaland, ami valami téridő zavar hatására 2018-ban pottyant a vásznakra.
Forgatókönyve egy logikai bakikkal tűzdelt massza, karakterei két dimenziós papírmasé figurák és sajnos a látványvilága sem áll másból, mint egymásra hányt, félkész CGI-akciók sokaságából.
A végeredmény minden aspektusában messze elmaradt akkori műfajtársaitól, egy igazi lelketlen stúdió-termék érzetét keltette, ami minden művészi ambíciót lerázott magáról és csak azt a célt szolgálta, hogy talicskával szállítsa a Sony fejesek elé a dollármilliókat.
Ez sajnos meg is történt, hiába volt gyenge a minősége.
Így jöhetett is a folytatás, ami sokat nem változtatott a recepten: ismét egy ordenáré CGI-pokoljárást sikerült összetákolniuk a készítőknek, akik itt már arra sem vették a fáradságot, hogy legalább egy alibi történetet összeizzadjanak. A Vérontó alcímet kapó második rész sorra csinált hülyét a képregények ikonikus figuráiból, miközben az elviselhetetlenség határáig tolta a kínos poénok mennyiségét.
Itt már azért a bevételek is visszaestek és bizony már az egyszeri nézők többsége is morgolódott, de az utolsó tánc nem maradhatott el.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Sony univerzum minden más produkciója (Morbius, Madame Webb) irgalmatlanul nagyot zakózott anyagiak terén, így Eddie Brock-ra szakadt az a felelősség, hogy valamelyest életben tartsa a szériát.
A helyzet az, hogy az első két rész akármennyire is gyengére sikeredett, azért azokat képzett szakemberek fércelték össze. Név szerint Ruben Fleischer (Zombieland, Uncharted) és Andy Serkis (Maugli-A dzsungel legendája), akik keze alá tehetséges operatőrök (Matthew Libatique- Robert Richardson) és zeneszerzők (Ludwig Göransson- Marco Beltrami) dolgoztak be. Oké, mindkét esetben kapufa lett a végtermék, de ilyen alkotógárda láttán azért legalább még bizakodhatott a néző abban, hogy valami minőséget azért már csak kap, ha kifizette a jegyárat.
Az utolsó menet stáblistáján már nem is érdemes reményteli tehetségek után kutatni, hiszen Kelly Marcel személyében egy elsőfilmes rendezőnő került vezető pozícióba, aki korábban elég kétes minőségű produkciókban vette ki a részét, mint producer vagy író.
De a harmadik epizód végképp pusztító minőségéért kár lenne pusztán Marcel-t hibáztatni. A munkálatokat ugyanis két sztrájk is megakasztotta (a színészeké, majd a forgatókönyvíróké) és akkor ehhez még tegyük hozzá a producerek arccal a gázsinak, minden más másodlagos hozzáállását, az univerzumépítésre tett botrányos próbálkozásokat (egy háttérben machináló gonosz megvillantását) és a trilógia lezárására tett siralmas megoldásokat. Nem csoda, hogy az epikusnak szánt finálé még a szimplán gagyi előzményeket is alul múlta.
Elérkeztünk arra a pontra, ahol ismertetnem kéne a harmadik epizód szinopszisát, de ez a feladat valószínűleg a készítőknek se menne egyszerűen. Nem hittem volna, hogy a Vérontó primitív sztorikezdeményénél lehetséges nagyobb baromságot összehozni, de Eddie és Venom utolsó tánca elkövette ezt a bravúrt.
A cselekmény elején a főszereplő páros valahol az isten háta mögött szerencsétlenkedik, köszönhetően annak, hogy a hatóságok a nyakukba varrtak egy gyilkosságot. Ha ez nem lenne elég, ronda földönkívüli szörnyek is a nyomukba szegődnek, ezeket valami sejtelmes kozmikus lény küldte utánuk. Venom számára hamar kiderül, hogy itt a szimbióták Istene áll a háttérben, aki valahol az univerzum peremén van bebörtönözve, a „celláját” nyitó kulcsot pedig Eddie-vel birtokolják.
Miután sikerül összerakni ezt a közel sem bonyolult sztorit, Mr. Brock és kelletlen útitársa menekülőre fogják, nagy kalandjuk során pedig számtalan új (és néhány régi) barátra lelnek.
És igazából ennyi, kb. én nagyobb erőfeszítést tettem abba, hogy értelmesen körül írjam ezt a sztorinak nem nevezhető masszát.
Ebből a filmből már végképp hiányzik minden, ami alapesetben még a legócskább látványfilmekben is megtalálható.
Karakterépítés? Minek az? Sorba jönnek a különböző mellékfigurák, de egyik idegesítőbb, mint a másik és alapvetően egyiküknek sincs szerepe a nagy egészre tekintve. Akadnak bugyuta bohócok, akiket néha meg kell menteni, aztán vannak érdektelen tudósok, akik próbálják értelemmel felruházni a logikátlan sztorit (sikertelenül) és persze marcona katonák is ott loholnak Venom/Eddie nyomában, hogy aztán a fináléban legyen kit feláldozni a CGI-robbanások közepette.
Persze, egy bugyuta szuperhősfilmbe nem kellenek különösebb drámai mélységek, de az lenne a minimum, hogy a kétdimenziós mellékszereplőket legalább értelmesen ágyazzák a cselekménybe az alkotók. Ez itt egyáltalán nem jött össze.
Sebaj, ha a címszereplő legalább önmagában működne, akkor már elért volna valamit a film. Hát, ezt is fújhatjuk, hiszen Eddie és Venom párosa kimerül a folyamatos civakodásban. A kínos humorizálás közepette persze próbálnak eljutni A-ból B-be, ebben az egész őrületben annyi a szerepük, hogy az ő birtokukban van az az eszköz, amire szüksége van a nagy gazfickónak. Remek!
Vég nélkül folytathatnám még a felsorolását azoknak a tényezőknek, amik működőképessé tesznek egy ilyen típusú produkciót, de már tényleg nem akarom húzni az időt, úgyhogy pörögjünk fel erre a menetre!
A cselekmény mellőz mindenfajta ívet, össze-vissza csapongunk a véletlenszerű események és az érdektelen figurák tengerében, miközben az arcpirítóan gyenge dialógusokat és röhejes expozíciós betéteket pocsék akciók választják el egymástól.
A készítők érezhetően az utolsó 20-30 percre tartogatták a büdzsé javát, hiszen az ott lezajló csörtét leszámítva az összes többi szóra sem érdemes. Nem elég az, hogy a játékidő első felében az összes balhé követhetetlen a gyors vágásnak és a kapkodó operatőri munkának köszönhetően, még arra sem képesek, hogy eltereljék a figyelmünket a többi hiányosságról. Az összes CGI-aprításba ész nélkül ugrik bele a film és ahogy épp elkényelmesednénk, hogy „itt a következő gagyi zúzás, ami legalább hangos”, már véget is érnek a mozgalmas képsorok!
Persze, a finálé ezen valamit szépít, hiszen ott már tucatszámra özönlenek a földönkívüli szörnyek, legyenek azok jók vagy rosszak, de az ott látható látványosságok se ütik meg azt a szintet, amit manapság elvárnánk egy átlagos popcorn-matinétól.
Emlékszem, mikor megjelent az első rész, azt gondoltam, a folytatások ennél már csak jobbak lehetnek. A második rész aztán bebizonyította, hogy mindig van lejjebb, de a Vérontó itt-ott azért még felmutatott olyan mozzanatokat, melyek alapján azt érezhettük, ezen a filmen azért valaki legalább dolgozott.
Az utolsó menet láttán azt is csodálom, hogy valaki vette a fáradságot és egyáltalán bekapcsolta a kamerákat!
Dobálhatnám még itt a sarat napestig, szerintem már sikerült érzékeltetnem, milyen érzések fűznek ehhez a trilógiához.
Igazából a színészeket sajnálom a legjobban, hiszen nekik az arcukat kellett adniuk ezekhez a fércművekhez. Olyan nevek égették itt rommá magukat, mint Michelle Williams (első-második rész), Riz Ahmed (első rész) Woody Harrelson (első-második rész), Juno Temple (harmadik rész) Chiwetel Ejiofor (harmadik rész) vagy éppen Rhys Ifans (harmadik rész). Persze, nekik már a gázsi miatt tuti megérte, de nézőként nagyon rossz élmény azt látni, hogy ilyen tehetséges arcok csinálnak abszolút bohócot magukból.
És akkor itt van Tom Hardy, aki az egész trilógiát a vállára vette, sőt, az utolsó két részben már írói szerepet is betöltött.
Miatta vérzik leginkább a szívem, hiszen
2018-tól ’24-ig nem sok hozzá méltó produkcióban tűnt fel, köszönhetően a Venom
filmeknek.
Az ő alakítását persze többen is pozitívumként hozzák fel és oké, ideig-óráig
vicces az, ahogy egy karizmatikus, mi több, tehetséges fickó abszolút hülyét
csinál magából, de hosszútávon már inkább kínos és szánalmas.
Nagyon remélem, hogy ezzel a fapados szuperhősködéssel egy életre megszedte
magát és a jövőben már inkább az épkézláb forgatókönyvvel rendelkező alkotások
mellett teszi le a voksát.
Lement tehát ez a fájdalmas menet, de a Sony azért tartogatott még egy utolsó
utáni tökönrúgást a rajongóknak a Kraven, a vadász formájában. De ez már egy
másik (rém)történet.
( A Venom-trilógia március 28-tól elérhető a MAX kínálatában!)
Venom (2018) - Streamingstar: 3 stars
Venom 2. - Vérontó (2021) - Streamingstar: 3 stars
Venom: Az utolsó menet (2024) - Streamingstar: 1 stars
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése