Indiana Jones és a sors tárcsája (2023) - Kritika

 



15 év telt el hogy utoljára láthattuk Indiana Jones-t mozivásznon a sokak fejében kellemetlen emlékként élő Kristálykoponya királyságában. Most pedig számos író, rendező, és eredeti filmterv cseréje után megkaptuk a végső terméket, aminek az a felelősségteljes feladat adatott meg, hogy lezárja kedvenc régészünk történetét. A filmet végül az a James Mangold rendezte, aki a Logannal bizonyította, hogy jól tud kiöregedő karaktereket búcsúztatni, úgyhogy minden oka megvolt a közönségnek a bizakodásra. 

 

1969-ben vesszük fel a fonalat ahol egy épp visszavonuló Indyre töri rá az ajtót sok sok éve nem látott keresztlánya Helena, aki apja egyik régi megszállottságának tárgyát keresi. 

A film nem rest hatni a nézők nosztalgia pavlovi reflexére, már a cím betűtípus is az utolsó kereszteslovagból lesz ismerős mindenkinek, a zenék pedig csak ráerősítenek erre az érzésre.





Az előzetesben és a hivatalos képeken is előszeretettel mutogatott második világháború alatt játszódó jelenet sor úgy meg van rendezve, hogy mindannyian visszarepülünk fejben az első három filmig, és nagyon meg tudja téveszteni az embert a film valódi minőségével kapcsolatban. Egyszerűen minden működik, a dinamika, az akció játékossága mintha tényleg Spielberg csinálta volna, az egysorosok mind hibátlanul betaláltak és látszik még a CGI fiatalítás alatt is hogy Harrison Ford nagyon élvezi amit csinál. 


Aztán ennek a szegmensnek vége és visszakerülünk a rideg valóságba ahol már kicsit kevésbé fényes a helyzet. Hamar szituálják a helyzetet hogy nem csak Helena és Indy akarja a címben szereplő Archimedes tárcsáját. Az ellenlábas az ex náci Jürgen Völler akit a mindig zseniális Mads Mikkelsen kelt életre és igazából szó nem érheti a ház elejét most se, a sablon motiváció mellé teljesen jó sorokat kapott és üdvözlendő volt hogy Indyvel szemben ismét egy hozzáértő van. Az ő oldalán van még Boyd Holbrook által játszott Kraber aki egy egyszerű de nagyszerű öleb típusú karakter aki csak csinálja amit a főnök kér. 





Na de ott van Helena akit Phoebe Waller Bridge alakít, és itt kezdenek félremenni a dolgok. A film kétharmadában rendkívül ellenszenves tud lenni, amit hiába indokol a sztori és ad teret karakterfejlődésnek, ami be is következik az egész nem áll össze a végére úgy igazán és túl sokszor ráncoljuk a szemöldökünk miatta a film közben, hogy a megváltás helyre tudja ezt tenni. A kis csapat másik mellék karaktere Teddy aki a sztori szerint 10 éves kora óta Helena mellett van és tart vele meg Indyvel az egész film alatt elsüllyed a jellegtelenségben és maximum a cselekmény előremozgatására tudják használni.


 Salah nem szerepel túl sokat, de valahogy mégis azt kívánja a néző bár ő is Indyvel tartott volna végig. Antonio Banderas karakterével, Renaldoval viszont tökéletesen adják, át azt az érzést mintha már régóta ismernénk és javított a dinamikán, amikor szintén rövidebb időre csatlakozott. 




És akkor a végére Indy, szerencsére itt nincs hiba, Harrison Fordot álmából felkelthetnénk is tökéletesen hozná a karaktert, itt sincs egy másodpercnyi megingás se kivéve amikor a script sajnos egyszer kétszer kissé karakteridegen dolgokat követel meg, vagy amikor kissé támogató szerepbe kényszerül mert Helenát kell mentorálni és egyengetni a film több szakaszán. Spielberg dallamai felismerhetőek és sok klasszikust és megszólaltatnak a kívánt hatás érdekében, ugyan az új számoknak  nem sikerül úgy igazán felérni a korábbi négy soundtrack színvonalához, de még így se vesznek el a robbanások és lövések között. 



De mindezt még el is engednénk, ha a film egésze a visszaemlékezéseken kívül nem üvöltené, hogy hiányzik Steven Spielberg. És ez az amin nem lehet egyszerűen átlendülni, nincs meg az a sodró lendület, azok az ötletek, az a dinamika, az az Igazi Indiana Jones hangulat amit Spielberg már a kisujjából kiráz. Továbbá ott az a bevállalós utolsó harmada a filmnek, ami egészen biztosan ki fogja jó sok embernél verni a biztosítékot, amin csak ront egy két furcsán karakteridegen döntés, amiket beáldoznak másik karakter jellemfejlődésének oltárán ami nem igazán állt össze sajnos.


 Minden tisztelet Mangoldnak mert látszik, hogy próbálkozott és beleadott mindent hogy annyit át tudjon adni a régi filmek hangualatából amennyit lehet, de sajnos ez most kevésnek bizonyult. Ha sima kalandfilmként tekintünk a sors tárcsájára, ugyan akkor viszont azért árnyaltabb a helyzet, ugyanis ha például az új Jumanjik, az Uncharted vagy a Dzsungeltúra mellé tennénk a filmet, azokat játszi könnyedséggel leiskolázza csak a gond, hogy nem egy kategóriában indultak. Így keserű szájízzel hagytuk el a mozit, de minden negatívum ellenére akadtak pillanatok, amik minden rajongó szívének jól fognak esni úgy egészében a film szerencsére nem árt a franchise örökségének. 


Streamingstar: 7 star





0 Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

Összes oldalmegjelenítés