Azt gondolhatnánk, hogy a filmipar az utóbbi években már teljes mértékben kivéreztette a vámpír-mítosz témakörét. Nem csak a horror műfajában találunk rengeteg vérszívós mozit, hiszen rengeteg akció, vígjáték, sőt, szuperhőskaland is érintette már ezeket a klasszikus figurákat.
Ennek ellenére a Universal stúdió jó ötletnek tartotta, hogy ismét megpiszkálják a már rengetegszer adaptált és feldolgozott Drakula-történetet. Viszont, ahogy a cím is sugallja, (Renfield) jelen esetünkben nem a jó öreg gróf került a középpontba, hanem az ő hű szolgálója és a cselekmény is át lett helyezve napjaink new orleans-i forgatagába. Ez azért már egy kellően érdekes megközelítése a sokszor látott alaphelyzetnek. De Chris Mckay alkotása ezen felül is szolgál még érdekességekkel, hiszen Drakula és Renfield ámokfutása nem egy ijesztő és komor horrorként lett újra prezentálva, hanem egy meglehetősen pihent humorú akció-vígjáték formájában, ami egy percig nem veszi magát komolyan.
És a legnagyobb aduászt a végére tartogattam! A híres vérszomjas ősvámpír szerepére sikerült megnyerni azt a Nicolas Cage-et, aki napjainkban másodvirágzását éli.
Az extrém alakításairól híres színész ugyan a 2010-es években durván alámerült a B-kategóriás fércművek poklába, de az elmúlt pár esztendőben sikerült kellően érdekes és igényes független alkotásokban felbukkannia (Mandy, Color Out of Space, Pig) és úgy tűnik már a nagyobb stúdiók is elérkezettnek látták az időt arra, hogy ismét ajánlatokkal halmozzák el az egykor szebb napokat is látott (de tehetségéből mit sem vesztő) sztárt.
A Renfield tehát hiába épült egy már sokszor látott alapsztorira, úgy tűnt, bőven lesz annyi egyediség a stílusában, hogy frissnek hasson a palettán.
Ahogy már említettem, a cselekmény középpontjában Drakula inasa áll, aki már kissé kezd belefáradni abba, hogy újabb és újabb áldozatokat szállítson vérszomjas főnöke elé. Miután a jó öreg vámpír elég csúnyán megsebesül, hőseink New Orleans városában próbálják meghúzni magukat. Itt Renfield összeismerkedik egy vakmerő rendőrnővel és az ő alvilági ellenlábasaival ,ez a találkozás pedig rádöbbenti arra, hogy Mesterétől kapott adottságait akár a jó ügy érdekében is felhasználhatná. Ez persze nem igazán tetszik a "sötétség fejedelmének", úgyhogy hamar elindul a számtalan hullát felölelő vérengzés.
A Renfield előzetesei igazából nem árultak zsákbamacskát, már azokon is érződött, hogy itt egy paródiába hajló őrület lesz a végeredmény és ezeket az ígéreteket be is váltja a film.
A szögegyszerű történet nagyon gyorsan (néhol talán már kapkodva) robog előre, üresjáratok egyáltalán nem találhatóak a cselekményben. Egy közel 100 perces, vérben úszó humorbombáról van szó, aminek ez a féktelen tempó csak a javára válik.
Emiatt sokaknak talán tömény is lehet az az élmény, amit a Renfield nyújt, viszont a készítőknek ennyi játékidőben is sikerült épkézláb módon elmesélniük a történetet úgy, hogy a karakterek se érződnek elnagyoltnak.
Persze, a mellékszereplők (köztük a gengszterek és a rendőrnő húga) nem lettek igazán kihangsúlyozva, de a narratíva ennek egyáltalán nem látta kárát.
A központi figurákat nem érheti panasz. Nicholas Hoult címszereplője van annyira karizmatikus és szerethető, hogy még Drakula nélkül is simán elcipelte volna a filmet a hátán. De nem kell megijedni, itt van a jó öreg Cage, aki annyira szórakoztatóan túltolta a gróf figuráját, hogy az ő ámokfutása is simán megérdemelt volna egy külön mozit.
Renfield és Drakula kettőse a rövid játékidő ellenére is remekül működik, sőt, az ő kapcsolatuk toxikus mivoltára épül a film legviccesebb visszatérő poénja is.
A mellékkarakterek közül leginkább Awkafinát és Ben Schwartzot lehetne kiemelni, az ő esetükben sajnos már nem tudok igazán pozitívan nyilatkozni. Előbbi kissé túltolta a nagydumás, elszánt rendőrfigurát, míg utóbbi szintén átesett a ló túloldalára tenyérbemászó gengszterként.
Az ő jeleneteik azok, amik inkább kínosak, mint viccesek, hiszen sorra sütik el az erőltetett szövegeket, melyek közül akad egy-kettő, amin jót lehet mosolyogni, de a legtöbb nem üti meg egy gyengébb SNL-szkeccs szintjét sem.
És ha már negatívumok, sajnos Marco Beltrami zenéje elég felejthetőre sikeredett. Pedig egy kellően sokoldalú komponistáról beszélhetünk a személyében, aki egyaránt jártas a horror és az akció műfajában. A Renfield esetében azonban nem sikerült emlékezetes tételekkel előállnia, szerzeményei a jól ismert sablonokra épülnek, amik ugyan működnek a jelenetek alatt, de semmi pluszt nem tesznek hozzá a látottakhoz.
Látvány terén viszont nincs nagy gond. Helyenként a CGI-minőségén látszik, hogy a költségvetés megállt száz millió dollár alatt, de az akciók kellően dinamikusak és jól koreografáltak ahhoz, hogy néhány digitális vérspriccelés elvegyen az értékükből.
Az érdekes az, hogy elég sok harcjelenetet vonultat fel a film, melyeknél elég kapkodó az operatőri munka és iszonyat gyorsak a vágások is, viszont mégsem lett követhetetlen a végeredmény. Itt látszik az, hogy egy hozzáértő rendező kezében ezek a manapság divatos, de néha iszonyat zavaró megoldások is működhetnek.
Chris Mckay valószínűleg azért birkózott meg ilyen jól a feladattal, mert rendelkezik vágói múlttal (Lego-kaland), direktorként pedig egyaránt járatos az animációs (LEGO Batman: A film) és akciófilmes (A holnap háborúja) műfajban is. A Renfieldben pedig nagyon jól tudta korábban megszerzett tapasztalatait kamatoztatni.
Ahogy már említettem, a 100 perces játékidőbe elég sok cselekményszál lett belesűrítve (Drakula és Renfield közös múltja, az ő kapcsolatuk, majd Renfield hőssé válása a rendőrnő oldalán, aki mindeközben az alvilággal viaskodik), a befejezésben azonban sikerül ügyesen lekerekíteni a történetet és egyáltalán nem éreztem azt, hogy bármi lényeges is kimaradt volna a végeredményből.
A humor volt az, ami nem mindig érte el nálam a célját. És itt a már említett, idegesítő karaktereken is túllépnék. Sajnos, rajtuk kívül is több olyan jelenet akadt, ami nem igazán működött, köszönhetően annak, hogy a film nem mindig a legkifinomultabb eszközökkel dolgozik. Rengeteg a káromkodás, melyek között egyaránt vannak jobbak és rosszabbak, ahogy az abszurd szituációk terén is akadnak olyanok, melyekből sikerült ötletes marhaságokat kihozni, mások esetében viszont a középszerbe süllyedt a megvalósítás.
A legegyszerűbben úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy nagyon érződik a film stílusán, hogy egy nagy stúdió állt a háttérben. Nincsenek igazán morbid és groteszk őrültségek, jól láthatóan az volt a cél, hogy még a legmerészebb vérengzések és poénok is olyan szintet üssenek meg, hogy azt az egyszeri néző is bőven be tudja fogadni.
Egy ilyen elvetemült koncepcióval dolgozó produkció azonban megengedhette volna magának azt (már az R-kategória végett is), hogy ész nélkül dagonyázzon az éjfekete humorban és a meghökkentő megoldásokban. Ez sajnos elmaradt.
De a Renfield így sem egy rossz darab. Inkább csak egy kissé bátortalan, néha talán erőltetett, de azért bőven szórakoztató agymenés, ami azért ebben a formájában is bőven kínál annyi vérengzést, akciót, vicces beszólást és emlékezetest alakítást (Hoult és Cage elemében) , hogy azt egyaránt tudják élvezni az átlagos nézők és a hozzám hasonló elborult elmék is.
A Universal stúdiónak meg így is jár az elismerés, hogy még mindig költenek olyan R-kategóriás őrületekre, mint a Vérapó, Kokainmedve vagy éppen a Renfield. Manapság, mikor a mozikat általában a patikamérlegen kimért szuperhősfilmek és különböző folytatások/feldolgozások uralják, igazán hiánypótlónak hatnak ezek a 50-80 millió dollárból elkészített, elsősorban felnőtteket megcélzó, belekben és poénokban bővelkedő darabok.
Annak ellenére, hogy a Renfield-től picit többet vártam, részemről jöhetnek továbbra is még ilyen és ehhez hasonló produkciók.
(A Renfield április 13-tól a mozikban!)
Streamingstar: 7 star
Streamingstar: 7 star
0 Hozzászólások:
Megjegyzés küldése